Hollywood számtalan alkalommal törekedett bolygónk és/vagy az emberiség elpusztítására idegen civilizációk (Világok harca, Cloverfield, A függetlenség napja), vagy felénk száguldó aszteroidák (Armageddon, Deep Impact) közbenjárásával, sőt, időnként saját ökoszisztémánkat is ellenünk fordítja. Az emberiség fejlődése varázslatos dolog, ugyanakkor megannyi káros hatással jár, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az erőforrások kiaknázása, a környezetszennyezés mennyi mindent von magával, s hogy alapvetően még mindig a természet az úr. A Holnapután története éppúgy ezen alapul, mint a Twister, a Tűzhányó, a Törésvonal, Az esemény vagy a Föld magja leállásának témakörére fókuszáló A mag.


A tájékozódásukat vesztő madarak okozta káosz Londonban, az Endeavour űrrepülőgép kényszerleszállása Los Angelesben, bolygónk középpontjának vizuális ábrázolása. E trió ragadott meg leginkább Jon Amiel mozijában gyakori kollaborátorának, Christopher Youngnak azon tételeivel egyetemben, mint az „Origami Lava”, a „Tactile Shifts”, a „Cor Cordium”, a „No Left Turns” és a 30 Seconds to Mars stáblistadalát („Echelon”) megelőző „Stellar Phrenology”. Ezek persze kevesek ahhoz, hogy szuperlatívuszokban beszélhessek róla, ám elegendőek ahhoz, hogy az általános vélekedéssel ellentétben ne tekintsek rá egyoldalúan támadható alkotásként. A forgatókönyv rosszul aknázza ki a jó alapötletet, híján vagyunk a rokonszenves karaktereknek, hovatovább ismert, de nem élvonalba tartozó színészeket (a két évvel később Oscar-díjjal jutalmazott Hilary Swank, Aaron Eckhart, Delroy Lindo, Bruce Greenwood, Tcheky Karyo, Stanley Tucci) szerződtettek, melyek összessége felemás végeredményhez vezetett. Akár ebből is születhetett volna egy Armageddon léptékű sikerprodukció (amely kivitelezésben nem, történeti hitelességet tekintve azonban rokonítható A maggal), ám finoman szólva is szerencsétlen csillagzat alatt született, ezért a Deep Impacthez és a Tűzhányóhoz hasonló sorsra jutott.

Amiel nem az adott műfajt megcélzó, s abban maximálisan kiteljesedni szándékozó direktor: a Szívkirálynő című komédiáját a Sommersby követte, majd a thriller világába kóstolt bele a Tökéletes másolattal, amelyet Az ember, aki túl keveset tudott és a Briliáns csapda követtek. Ezek alapján könnyen hihetnénk, hogy a változatosságban leli örömét, ám ez nem teljesen igaz, A mag premierjét követően például így fogalmazott erről: „A következő filmemről mindössze annyit tudok, hogy legalább annyira tér majd el A magtól, mint amennyire ez különbözik az összes korábbi mozimtól. Valamilyen okból kifolyólag – a terapeutám bizonyára érti, miért – minden új projektem olyan, amely kezdetben rémülettel tölt el, mivel új dologra sarkall. És én az ismeretlentől félek a legjobban.” Amiel ezúttal a kilencvenes évek második felétől ismételten felkapott műfaj, a világmegmentés terén mérettette meg magát, amihez Paul Preuss tíz évvel korábban megjelent, Core című kötete szolgált gyújtópontként, ám jelen esetben nem adaptációról, hanem csupán az alap átemeléséről van szó. A Föld magjának leállását követően a mágneses mező megszűnne, a kozmikus sugárzás megnőne, légkörünk megváltozna, a vulkánkitörések, földrengések pedig megszaporodnának, melyek egy részét jelen film is felvonultatja, ám egy maréknyi ember önfeláldozásának köszönhetően végül sikerül újraindítani bolygónk generátorát, s ezzel visszahozni a dolgos hétköznapokat.


A rendező a Paramounttal kötött megállapodást követően rögvest felhívta Youngot, majd miután a kanadai Brit Kolumbiában forgatni kezdtek, invitálta, hogy a kulisszák mögé látva gyűjtsön ihletet: találkozhatott a színészekkel, majd végigsétálhatott a mag forgásának újraindítását megcélzó expedíció fő kellékének, a Vergiliusnak a belsejében. „Jon elmesélte nekem, mit gondol a zenéről, mit szeretne, én pedig ezekből kiindulva írtam néhány témát, de amint kézhez kaptam a felvételeket, rögvest értelmetlenné váltak. Kedves volt, hogy a kezdet kezdetén felkért, és egyeztetésekbe fogtunk, de az érdemi munka csak a film láttán indulhatott el” – nyilatkozta a komponista, aki felé fontos elvárás volt, hogy ne az ilyen esetekben megszokott heroizmussal átitatott score-t komponáljon. Bár a Föld megmentői kétségkívül hősök, a film fele zárt térben játszódik és a Vergilius ötfős személyzetére összpontosít, ezért Amiel visszafogott, intimebb muzsika iránti igényt fogalmazott meg. Bár a zene messze került attól, amit a direktor vizionált (a „Resurrection in Descent” és a „Tactile Shifts” ízelítőként említhető példák erre), Young mégis megnyerte vele a rendezőt: „Azt hiszem, több érzelmet tár elénk és jobban fókuszál a szereplőkre, mint más katasztrófafilmek. Végül azonban, mire elérkeztünk a zenei felvétel napjához, az előadásához szükséges formáció hozzávetőlegesen száz főre emelkedett, és ennek a kórus még nem volt része. Bár alapvetően bensőséges lett a kíséret, bizonyos pillanataiban grandiózus” – összegezte Young, aki az akciórészeknél mindig feltette magának a kérdést, nem lesz-e túl sok vagy harsány az aláfestés, ám a párbeszédek és az effektek hangsávjával együtt látva nyugtázta, hogy jó döntéseket hozott.

A páros kollaborációi közül itt esett meg először – és eddig egyedüli alkalommal –, hogy a premierrel egyidőben sem score, sem betétdalos album nem látott napvilágot. A rajongók viszont – ahogyan az ilyenkor lenni szokott – gyorsan a tettek mezejére léptek, és még abban az évben felbukkant egy bootleg, 2004-ben pedig Young és az Intrada összefogása nyomán hivatalos promo került azok csomagjába, akik megrendelték a szintén a szerzőhöz köthető The Tower-lemezt. E valamivel több mint nyolcvanpercnyi anyagot tartalmazó változat hamar visszaköszönt az aukciós oldalakról nemegyszer kétszáz-kétszázötven dolláros áron gazdát cserélve, és éveken keresztül, töretlenül tartotta ezen árfekvést. A változás akkor következett be, amikor az addig csupán lebegtetett hivatalos megjelenés – az addigiakat negyedórával megtoldva – valósággá vált: A mag zenéje 2011-ben került le a kiadatlan albumok listájáról.


„Tudom, hogy a filmzenerajongók a teljes score-t megkapva a legboldogabbak, de az én reakcióm ezzel kapcsolatban általában az, hogy kevesebbet adjak nekik. Azonban jelen esetben, a játékidő csökkentésére vonatkozó kísérleteim sikertelenségét követően beláttam, tényleg két CD-s kiadványnak kell lennie. Ez eddig a legösszetettebb anyag, amit valaha kiadtak tőlem, száz perc és huszonöt másodperc” – mesélte Young, aki azért belevitt ebbe egy kis csavart. Bár a játékidő tekintélyes, a tételek a film kronológiájától függetlenül összerakott egyvelegek, az Intrada információgazdag mellékletéből pedig az is kiderül, hogy az összeállítás különböző alternatívákat is tartalmaz („In Drucke Ick Moet Sterven”, „Moved to the Core”) és van, ahol duplázásokhoz folyamodott a művész (a „The Core” és a „Virgil T.” esetében a nyitánnyal, a „Project Destiny”-ben és a „No Left Turns”-ben a San Franciscót ért csapás ihlette részlettel tette ezt). Tehát olyan albummal van dolgunk, mely a szerző saját elképzelése szerint állt össze, szem előtt tartva azt, hogy a mozi struktúrájától eltávolodva, önálló zenei élményt biztosíthasson. Az így kapott végeredmény alapvetően jó, ugyanakkor a madarak londoni megbolydulását kísérő mozzanatot nagyon hiányolom.


Azt, hogy Young miként viszonyul a dinamikus, akcióval teli jelenetekhez, annak idején a U-Boats: The Wolfpack és a Gyilkosság a Fehér Házban aláfestéseinél csillanthatta meg, melyeken felül pedig némely krimije, thrillerje (Jennifer 8, A lény, Tökéletes másolat, Az áruló csókja) biztosított teret egy-egy mozgalmasabb tételnek. Első akciófilmje a Vízözönnel érkezett el, majd A mag következett, ahol úgy mutatta meg ilyen irányú rátermettségét, hogy jellemző kézjegyeinek sem maradtunk híján. Amiel rendezésénél a küldetés esetleges sikertelenségét követő kaotikusság vészjósló kórussal tükröződik, amelyet Young rögtön a főcímzenénél, a „The Core”-nál bevetett, majd a Colosseum rombadőlését kísérő „A Terror Toccatá”-ban és a San Franciscót ért természeti csapást aláhúzó „Project Destiny”-ben, illetve a „No Left Turns”-ben is alkalmazott. Ennek gyökerei a Hellraiserekig nyúlnak vissza (a széria első két részének aláfestését jegyzi ő), de egyéb, jól ismert horrorfordulatait is csodálatosan fűzte bele (mint a „Project Destinity” vagy a „Saknusemm” esetében) a szinte megállás nélkül gomolygó munkájába. Ezzel pedig mindig színt visz az akciófilmek zenei világába, első hallásra sugallják szerzőjük személyét – hasonlónak lehetünk fültanúi a Vízözön, a Pókember 3. és a The Monkey King két részének score-jánál is. Izgalmas perceket tartogatnak továbbá  a „Tactile Shifts”, a „Mantle Passage”, a „Liberte”, a fémes ütőhangokkal tűzdelt „Diamonds Are Forever” és az „Intered Servants” is. Utóbbinál az Eckhart, Swank, Lindo, Greenwood és Karyo alkotta csapat hősiessége is felszínre kerül, ami a „Stellar Phrenology” – „The Terranaut March” kettősben ölt ünnepélyes formát.

Az expedíció tétjét, szoros határidejét ostinátók sokasága és dinamika érzékelteti, de számos olyan részletnek is fültanúi lehetünk, melyek megfelelnek Amiel eredetileg kitűzött, bensőséges irányú elvárásának. Ezek az érzelmes, helyenként már-már romantikusba hajló elemek az „In Drucke Ick Moet Sterven”-ben, az „Origami Lava” végén, a „Moved to the Core”-ban, a „Cor Cordium”-ban, a „Mundus Subterraneous”-ban és a „Clouds Imagined”-ben hallhatók. Amikor annak idején beültem a filmre, az űrsikló kényszerleszállását kísérő „Tactile Shifts” ragadott meg elsőként, majd miközben a küldetés résztvevői szerencsétlen kimenetelű, nem várt események sorozatai következtében áldozattá válnak, az ezeket kísérő dallamok ragadtak meg, s bár a score egészét kedvelem, a mai napig e momentumokat vélem a legértékesebb pontoknak. Az „Origami Lava” például az első harmadát követően építi fel szépen a Greenwood alakította Iverson vesztét, míg Serge (Karyo) utolsó perceit a „Clouds Imagined” teszi megrázóvá.


Fura az egyveleges koncepció, mert nem abban a sorrendben hallhatóak a tételek, ahogy a filmben, ám mivel Christopher Young úgy döntött, hogy nem lassan kifejtve, hanem szinte az első pillanattól fogva teljes valójukban mutatja be témáit, a kiadvány koncepciója nem bukdácsol, nincs olyan érzésünk, hogy összevissza ugrálnak a témarészletek. Jon Amiel hiába képzelt el visszafogott muzsikát, alkotásának csupán a fele játszódik a Vergiliusban, ráadásul számos akciót, káoszt tár elénk, így teljesen érthető, hogy a komponista is csak részben követte instrukcióit, ám ráérzett, mit követelnek meg a képsorok.