Hosszú ideig voltam távolságtartó az Egértanya zenéjével. Ahogy korábbi írásaimból kitűnik, Alan Silvestri munkássága közel áll hozzám, e vígjáték főtémája pedig telitalálat, ám a Varése Sarabande egykoron kiadott félórás korongja nem tudott lekötni. Volt szerencsém nézőként jelen lenni a 2007-es madridi Alan Silvestri Symphonic Concerten, ahol is az e moziból származó tételt éppoly maradandó élmény volt hallani, mint az est repertoárjának többi darabját. Ezt követően természetesen újból nekiveselkedtem a filmzenealbumnak, ám ahhoz, hogy megkedveljem, a 2023-ban napvilágot látott The Deluxe Editionre volt szükség, holott megjelenését – az addigi véleményemből kiindulva – közömbösen fogadtam. A szerző iránti elkötelezettségem okán mégis próbát tettem vele, és azon kaptam magam, hogy közel két hétig szinte mindennap lepörgött. Érdekes módon a kétszer annyi játékidő nem többet ad, nem fed fel addig nem ismert, kulcsfontosságú motívumot, csupán tovább hagy elmélyülni a komponista szerethető, korábbi muzsikáiból ismert fordulatokban bővelkedő koncepciójában.


Az Egértanya vegyes megítélésben részesült. A stúdió nyereséges vállalkozásként könyvelhette el, hiszen a közel negyvenmillió dolláros befektetés százhuszonkettőt hozott a konyhára, ám a fórumokon keresztül adott visszajelzések korántsem ennyire pozitívak: ezek közt tallózva az rajzolódik ki, hogy vagy szeretik, vagy elcsépeltnek, feleslegesnek találják. Tény, hogy Adam Rifkin (Chipkatonák) forgatókönyve nagyban hasonlít a Reszkessetek, betörők!-höz, a főszereplőket megformáló Nathan Lane (Madárfészek) és Lee Evans (Keresd a nőt!) alakításai túlzók, manírosak, s mindez kiszámítható poénokkal lett megtűzdelve, de én ezek mellett is egy tipikus lazulós, tét nélküli szombat délutánra ajánlott alkotásnak tartom. Persze Gore Verbinski nevét nem emiatt jegyeztük meg, hisz jóval maradandóbbakat hozott tető alá (A kör, A Karib-tenger kalózai folyam első három felvonása, Rango), ám ezzel történt meg hollywoodi debütálása, első nagyjátékfilmnek egyáltalán nem rossz.

A cselekmény fő helyszíne egy ódon, lakatlan kúria, melyet egy cérnagyárral egyetemben örökölnek a Smuntz fivérek apjuk (William Hickey – Karácsonyi vakáció) halála után. A testvéreknek azonban merőben már terveik vannak ezekkel: míg Ernie (Lane) sikeres séfként az eladásukból befolyó pénzben gondolkodik, addig Lars (Evans) családi vállalkozásuk megmentésében és a továbbvitelében látja jövőjét. Ám egy este addig rendezettnek gondolt életük megváltozik, így kénytelenek közös megegyezésre jutni és felkészíteni a házat az eladásra. Utóbbihoz viszont az évek óta háborítatlanul ott élő egérnek is lesz egy-két szava: ahol tud, borsot tör az orruk alá, hogy megvédje otthonát.


A cselekmény kétségkívül sokat merít a Reszkessetek, betörők!-ből, a fő különbség annyi, hogy itt nem egy kisgyerek és egy betörőpáros konfrontációját látjuk, hanem egy rágcsálóét és egy testvérpárét. Amik leginkább megfogtak ebben a vígjátékban, azok a bosszúságokat okozó kisállattal kapcsolatos momentumok, valamint azok realisztikus kivitelezése. Ma már bizonyára nem fáradoznának ilyenekkel Hollywoodban, inkább a számítógépes technikára bíznák magukat (A vadon hívó szava egyszerre tökéletes és negatív példa erre), holott jelen esetben pont a valósághű megjelenítés okán lehet rokonszenvezni vele. Ő nem Jerry és nem is Mickey, hanem egy közönséges egér, ami bár egyes jelenetekben CGI alkalmazásával kelt életre, döntő hányadban azonban valódi, az adott mozzanatokra betanítottakkal forgattak, összesen hatvan egeret használva, a felvételek pedig egy ötletes, remek indulóra sarkallták Silvestrit, ami tovább fokozta a címszereplő kedvelhetőségét.

„Alan tökéletes választás volt az Egértanyához, mindent jól eltalált. Még amikor rajzfilmszerű zenét írt, akkor is vitt bele szokatlan dolgokat és pátoszt. Vicces, mégis van érzelmi töltete, ami megragadja az embert. Alan megértette, hogy ez nem csak két, egeret kergető alakról szól. Ez gazdagabb, fantáziadúsabb ennél” – nyilatkozta a forgatókönyvet jegyző Rifkin. E végeredményhez viszont göröngyös út vezetett, s a kiindulási pont sem Silvestri volt. Az 1994-ben alapított és első mozijait három évre rá bemutató DreamWorks zenei vezetője Hans Zimmer lett, aki pozíciója nyomán saját csapatát, a Remote Control Productions égisze alatt tevékenykedő komponistákat is igyekezett helyzetbe hozni (ezt végül John Powell és Harry Gregson Williams aknázta ki leginkább), s az Egértanya ennek következtében került Bruce Fowlerhez, aki inkább hallat magáról hangszerelőként, kiegészítő zeneszerzőként vagy épp karmesterként, mint önálló komponistaként. Nekilátott a munkálatoknak, a demók leszállításánál tovább azonban nem jutott, a tesztvetítéskor koncepciója  – amit helyenként Nino Rota-szerzemények és Tom Waits-dalok egészítettek ki – elbukott. Szinte az egész zenei sávot kidobták (egyedül a Fowler irányításával újravett „I'll Be Home for Christmas”-t hagyták meg): Waits számait egy jazzdal, a „The Gold Digger's Song (We're in the Money)” és Johann Strauss „Artist’s Life”-ja váltotta ki, az instrumentális kíséretet pedig Silvestrire bízták. Utóbbit a DreamWorks-alapítók közé tartozó Steven Spielberg javasolta, aki producerként olyanoknál működött együtt vele, mint a Vissza a jövőbe-trilógia és a Roger nyúl a pácban.


A kompozíció egészét a főtéma cipeli a hátán. A „Main Title” egyszerre fenyeget és mosolyogtat meg bennünket, alapjai pedig John Williams A cápa-témáját juttatja eszünkbe, amit persze Silvestri jócskán a saját képére formált, és megannyi, rá jellemző megoldással színesített. Egyszerre van benne a testvérpár orra alá borsot törő kisegér cukisága, és az a küzdelem, amivel igyekszik védeni hosszú ideje zavartalan életterét. Bár e tétel során még a cérnagyártás folyamatát látjuk – utalva az öröklött gyárra –, az antagonistaként beállított rágcsálóval csak fél óra elteltével válik eggyé. Ez az albumon az „All Thru the House / Setting the Trap / Clang!”-gel veszi kezdetét, majd olyanokban köszön vissza, mint a „Mouse”, a részemről a legjobb tételeknek kikiáltott „Cheese Wheel” – „ Lars au Natural / Caesar's Big Drag” páros, a „Nail Gun”, a „Cherry Catapult / Cherry Spin”, a „Shit Explosion”, a „Cat Trap / Roach Mobile” és még hosszasan sorolhatnám, hisz alig van track, melyben ne bukkanna fel. Mindezt szerencsére Silvestri igyekezett változatosan tálalni, így bár folyamatosan jelen van, heroikus formát éppúgy ölt, mind komikusat, ártatlant vagy akciódúst – mindig idomul a jelenetsorokhoz.

A különféle vígjátékzenei fordulatok (felütések, zongorafutamok, játékos ütőhangok) mellett Ernie is kiemelésre került a „Chez Ernie”-ben és a „Lobster Bibliothèque”-ben hallható, jazzes beütésű témával (ez később a „Cheese Wheel”-ben is feltűnik), ami jól illeszkedik mesterszakács múltjához – ugyanakkor bár a film alatt ez tetszik, önállóan hallgatva annyira nem fogott meg. De természetesen egy család-téma is született, amit különös áthallással alkalmazott Silvestri. A film elején a „Dying Wish”-ben, az „Out on the Street”-ben, a „Together Again”-ben és a „Charles Lyle LaRue”-ban még kizárólag a Smuntz famíliához kötötte, a „Cheese Wheel”-ben azonban már a nyugovóra térő egérhez is felhasználta, a játékidő végére pedig („LaRue Ruins / Sad Drive / Factory Brothers”, „String Cheese”) egyértelművé teszi vele, hogy az ellenfelekből társak válnak. A kis kártevő elűzésére bevetett külsős segítségek – Catzilla és az irtásra specializálódott Caesar (Christopher Walken) – a testvérek amatőr próbálkozásaihoz hasonló kudarcot vallanak, az eközben hallható „Cheese Wheel”-ből, „Mousetrap Minefield”-ből, „Catzilla Emerges / Ebony and Ivory”-ból, „Cat Trap / Roach Mobile”-ból, „Loose Thread”-ből, „Lars au Natural / Caesar's Big Drag”-ből és társaikból pedig egyértelművé válik: a nézőkkel egyetemben Silvestri is az egérnek szurkolt.


„A legjobb napjaim egyike volt, amikor Alannel ültem a zongoránál, és hallgattam, miként alakulnak ki első ötletei. Aztán ott ültem a zenei felvételen a kilencvenhat fős zenekarral, a lehető legszélesebb mosollyal. Ez volt az ’Ó, tehát így csinálják a zeneszerzők!’ arcom” – mesélte Gore Verbinski, aki soron következő alkotását, A mexikóit is rábízta, ám kollaborációjuk következő állomásánál, A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átkánál Jerry Bruckheimer közbenjárása miatt ez megszakadt, s azóta sem sodorta őket egymás mellé a sors. Az Egértanya score-ja nem a legeredetibb, legjobb Alan Silvestri-szerzemény, mégis szerethető, bár ahogy írásom elején említettem, ennek belátásához nagyobb térre volt szükségem, azaz arra, hogy a bővített játékidő mellett helyes tracksorrendekkel élvezhessem a muzsikát.

Írásunk a The Deluxe Edition albumról készült, a Spotify-on azonban csak az elsőként megjelent változat érhető el.