Joseph Kosinski lendületesen halad előre. A Tron: Örökség, a Feledés és a Top Gun: Maverick sikerét követően nagy hezitálást nem igényelt Jerry Bruckheimer producertől, hogy soron következő mozijának rendezésével őt bízza meg. Az F1 – A film főhőse az öntörvényű, a kockázatkerülést még csak hírből sem ismerő Sonny Hayes, egykori Forma–1-es pilóta (Brad Pitt), aki egy súlyos balesetet követően már csak kevésbé jelentős megmérettetéseken indul. Egy ilyen megnyerését követően keresi fel őt egykori versenytársa (Javier Bardem), hogy visszarántsa a Forma–1 világába. Hayes feladata egy pontszerzésért küzdő csapat gatyába rázása lenne, amihez egy forrófejű újonccal (Damson Idris) is meg kellene találnia a közös hangot.


Már jó előre kisebb aggodalommal töltött el, hogy Kosinski mindezt 155 percben kívánta elmesélni. Egymást követik a rendületlenül rótt körök, egyik verseny a másik után, kisebb-nagyobb balesetek, a régi és az új motoros (pontosabban: autóversenyző) összeütközései szavakban és a pályán egyaránt, majd együttműködésük a diadal érdekében. Pontosan az történik tehát az F1-ben, amire számít a néző, csakhogy a bevált recept ezúttal is működik. Az etapok magukkal ragadják a nézőt, aki szinte az orrában érezheti a benzingőzt. Azt a szórakoztató szintet, amire a film rááll már a kezdetén, az utolsó percig hozza is, ez pedig manapság nem kevés.

Hans Zimmer muzsikájától sokat vártam, elvégre a témában rutinos rókának számít a Mint a villám (mely az első, míg az F1 a tizenharmadik kooperálása Bruckheimerrel), valamint a Hajsza a győzelemért révén, emellett legutóbbi együttműködése Kosinskival, a Top Gun: Maverick 2022 egyik legemlékezetesebb score-ját eredményezte. A direktor Zimmerrel már az imént említett mozi cannes-i bemutatóját követően elkezdett beszélgetni következő filmtervéről, illetve arról, hogy a Forma–1 hosszú évtizedekre visszanyúló történelme, benne a folyamatosan fejlődő csúcstechnológiával, mennyire jól ötvözi a múltat és a jelent. A kérése az volt, hogy ez a párhuzam valamiképp jelenjen meg a score-ban. A komponista ennek megfelelően egy hibrid műben gondolkozott, elképzelését pedig úgy magyarázta, hogy a patinás múltat, egyúttal a gépben ülő pilótát a szimfonikus zenekar, míg a jelent és magát a gépet az elektronika szimbolizálja. Hogy minél jobban átérezze, mit él át egy tapasztalt pilóta az ülésbe préselődve, sokat beszélgetett az egyik jelenetben önmagát alakító Lewis Hamiltonnal, ahogy megfogalmazta: „Ez komolyan befolyásolta, miként alakítsam ki a nagyzenekari hangzást, illetve a tónust, mely e hihetetlen autók kecsességét, szépségét és erejét szemlélteti.”


Zimmer a mostanában vele rendszeresen együtt dolgozó Steve Mazzarót (Fejlövés) maga mellé véve alkotta meg a score-t, melyben hangsúlyos ütemekkel és szinte technóba hajló dübörgésekkel adja vissza a száguldást. Ugyan magának a Forma–1-nek született 2018-ban egy témája, melyet Brian Tyler komponált halálos iramban, de Zimmer erre – érthető módon – nem tesz utalást. Az ő „F1” címre hallgató, lendületes főtémája olyannyira saját lábon áll, hogy a score legmeghatározóbb zenei pillanatát jelenti, s nem lepne meg, ha rövidesen feltűnne a koncertjei repertoárjában is. Az autóversenyzőket fókuszba helyező produkciók esetében mindig fennáll a veszélye annak, hogy hiába teszi oda magát egy komponista, művét esetenként elnyomja a felpörgő motorok zaja, ami olykor itt is megtörténik, ám az „F1” erejét növelte, hogy a főcím alá helyezve biztosítva lett számára a markáns jelenlét.


E tracken túltekintve is a száguldó cirkusz dinamikáját átadó kompozíciók lettek a legemlékezetesebbek: a „Run for the Podium”, a „Drive Fast”, a „No One Drives Forever”, az „Elbows Out”, a „Red Flag” és a „Three Laps Is a Lifetime” egyaránt a már emlegetett hibridek közé tartozik, ahol gyakorta vonósok kelnek versenyre a digitális ütemekkel és a szintetizátorok esetenként retró stílusban felcsendülő hangjával. Főként ezekben hallhatjuk Tim Henson gitárjátékát, azonban az instrumentális rockot játszó Polyphia tagja hiába vérbeli gitárvirtuóz (amit számos Youtube-videó is tanúsít), itt nem mutathatja meg tehetségét, jelenléte így elherdálásnak bizonyult. A score-ban akad egy csendesebb, drámaibb vonulat is, mely például múltba révedést, merengést, búcsúzást („Anything You Wish You'd Done Differently?”, „See You Down the Road”), vagy épp egy sérült versenyző lábadozását („Road to Recovery”) kíséri. Ezek ugyan nem lettek túl erőteljesek, sőt nemegyszer kifejezetten rutinmunkának tűnnek a maguk lassú vonósjátékával, de határozottan kellemesek, és az adott jelenetekben is jól szerepelnek.

Az itt tárgyalt soundtrack mellett megjelent egy F1 – The Album címre hallgató betétdalos kiadvány is, melyet becsülettel elkezdtem, ám hamarosan azon kaptam magam, hogy egyre többször léptetem át a számokat, annyira szürkének, érdektelennek vagy épp kifejezetten idegesítőnek találtam őket. Igaz, a célcsoport nem is én vagyok, hanem a legpopulárisabb friss muzsikákat játszó kereskedelmi rádiók tizen- és huszonéves hallgatói. Ed Sheeran rockos „Drive”-ján, az egyre meghatározóbb énekesnővé váló Raye „Grandma Calls the Boy Bad News”-án és Chris Stapleton bluesos „Bad As I Used to Be”-jén kívül még a Don Toliver–Doja Cat páros „Lose My Mind”-ja  érdemel említést. Ám utóbbi kizárólag azért érdekes, mert Zimmer „F1”-ján alapul, azonban a legtöbb itteni felvételre jellemző túltolt autotune-használat miatt hamar betettem ezt is a lemez idegesítő darabjainak képzeletbeli mappájába.


Hans Zimmer score-ja bizonyára alaposan megosztja hatalmas rajongótáborát, és feltételezhető, hogy – a főtémán túl – rendkívül kevesen fogják a kedvenceik közé sorolni tőle. Az biztos, hogy az autóversenyzés világa lehetőséget adott számára egy ennél sokkal (ló)erősebb, fejet-fület leszakító erejű munkára, emiatt sok hallgató csalódásként élheti meg a végeredményt. A megközelítés ugyanakkor nem rossz, az ezúttal hangsúlyosabb elektronika és a nagyzenekar párosítása is hatásosnak bizonyult, de az albumot hallgatva én csak kevésszer – például a „Run for the Podium” negyedik percénél kezdődő rövid vonósjátékra – kaptam fel a fejem. A legtöbb jelenet alatt azonban a score jól működik, ami egy pontot hozzáadott a kezdetben tervezett hathoz. Erőtlen filmzenéről nem beszélhetünk, csak épp Zimmer ezúttal nem olyan aláfestést tett le az asztalra, mely a filmzenei örökkévalóságban visszhangzik.