Kritikaötleteinkről, terveinkről listát vezetünk szerkesztőtársaimmal, így jelezve, melyikünk miről írna szívesen. A benne foglaltakat többnyire tartjuk, ám megesik, hogy egy-egy terv végül máshoz vándorol, visszavonásra kerül, vagy olyan hosszú ideig várja a megvalósulást, mint a Halálos iramban 10. soundtrackjének ismertetője, amelyet közel két és fél évig odáztam. Brian Tyler 2023 folyamán három nagyjátékfilmmel hallatott magáról: a Super Mario Bros.: A filmmel, a Sikoly VI-tal, valamint a Toretto család újabb féktelen száguldozását elénk táró Halálos iramban-etappal, melyek közül utóbbi iránt mutattam a legkevesebb érdeklődést. Barátaim időnként azzal heccelnek, hogy én vagyok a komponista hazai helytartója, persze joggal, mert szeretek hangot adni annak, mennyire kedvelem munkásságát, e franchise Ötödik sebesség ihlette művét ráadásul legjobb akciózenéi között tartom számon. Ám epizódról epizódra kezdtem úgy érezni, hogy a szériához hasonlóan annak score-jai is egyre fáradnak, fárasztanak.


Habár nem terveztem, e sorok megszületése apropóján mégis nekiültem a mozinak, amelynek első harmada két dologgal fogott meg: az Ötödik sebességben és a Halálos iramban 9-ben történtekhez való ügyes visszakanyarodással annak érdekében, hogy az aktuális sztori a múltbéli eseményekből eredezzen, valamint hogy Jason Momoa milyen látványosan élvezte a bosszúhadjáratát játéknak tekintő Dante megformálását. Aztán persze érkeztek a túlgondolt akciójelenetek, de még mindig kevésbé húztam rájuk a számat, mint a korábbi, űrben játszódó, tengeralattjárós, repülős és az egyik toronyházból a másikba kocsival átugrós ötleteknél. A játékidő előrehaladtával az a benyomás keltődött bennem, hogy a forgatókönyv kezd visszatérni abba a mederbe, ami miatt korábban megkedveltem a folyamot, de a család szentségének cukormázából még nem ártott volna faragni, s némely autós üldözésnél is visszafoghatta volna magát a kreatív csapat.

Vin Diesel körmeszakadtáig ragaszkodik ehhez a mamut méretű vállalkozáshoz, ami bár hasznot hoz a Universal konyhájára, mostanában egyre inkább beszédtéma, hogy a színész magatartása, ténykedése a stúdiónak éppoly áldás, mint átok. Ezt támasztja alá a Dwayne Johnsonnal való csetepaté (ami úgy néz ki, hogy a jelenleg bizonytalan sorsú zárórészre rendeződhet), az, hogy az eddig öt felvonást jegyző Justin Lin – a korrektség jegyében kreatív nézeteltérésekre hivatkozva – felállt a rendezői székből, és még sorolhatnánk. A széria engem egy ideig lekötött, ám a hetedik-nyolcadik epizódnál már erősen fanyalogtam, a soron következőt pedig végig sem bírtam nézni. Ugyan a projekt összességében pénzügyi szempontból jövedelmező, az egyre csökkenő bevétel és a gyarapodó negatív reakciók azt húzzák alá, hogy ez már korántsem az, aminek indult – a Universal Pictures vezetője, Donna Langley például kénytelen volt hivatalosan elnézést kérni a közönségtől, amiért Romant (Tyrese Gibson) és Tejt (Ludacris) kocsival felküldték az űrbe. Persze kezdettől fogva voltak hihetetlennek tűnő megoldások, de amíg régen ezek időnként bukkantak fel, és maximum megmosolyogtattak minket, addig mostanra idegesítően megsokasodtak, a franchise alaptartozékaivá, fő mozgatórugóivá váltak.


A magas fordulatszám kötelező tartozékai lettek a pörgős dalok, amelyeknek most sem vagyunk híján, fontos hangulatkeltő elemnek minősülnek a hip-hop, a rock, a pop, az elektronikus, illetve a Rio de Janeiróban történteket aláhúzó latinos dalok. Lil Durk és EST Gee „Spinnin”-je, Bia „Furious”-a, J. Balvin „Toretto”-ja, Maria Becerra „Te Cura”-ja mind ezt példázzák, ugyanakkor a főszereplők közötti kapcsolat érzékeltetéséből is kivették részüket a „Won’t Back Down”-nal (YoungBoy Never Broke Again, Dermot Kennedy, Bailey Zimmerman), és az „Angel Pt.1”-nal (Kodak Black, NLE Choppa). Az eddigi gyakorlatnak megfelelően ezúttal is egy csokorba lettek szedve egy album erejéig, mely az instrumentális muzsikát tartalmazó kiadványt két héttel megelőzve látott napvilágot.

A Halálos iramban-széria kezdetben a driftelésekről, a gyorsulásokról, a csinos nőkről és az elszánt fiatalokról szólt, arról, ki válik az illegális versenyek királyává. Akkoriban fontosabb szerepe volt a daloknak, mint a score-nak, a negyedik résztől azonban változás következett be: a kocsik és sofőrjeik rázós küldetések eszközeivé váltak, s a mozik stílusa az illegalitás mezsgyéjén érzett szabadság közvetítéséből rabló-pandúros zsánerbe fordult át. Jobban előtérbe kerültek az érzelmek, az emberi kapcsolatok, és mindezekre a zenék is reflektálni kezdtek, a betétdalokkal egyensúlyba került a nagyzenekari kíséret. Tyler a Tokiói hajszánál kapcsolódott be a franchise-ba, jelen volt az átalakulásnál, s mára nemcsak a jellegzetes család- és akciótémákat kötötte hozzá szorosan, hanem szinte minden karaktert önálló motívummal vértezett fel.


Ahogy a kulcsszereplők, úgy a főbb témák is visszatérnek a tizedik részben, ám ezúttal a közismert, leginkább kedvelt akciótéma nem kiemelten, hanem Dante dallamának alárendeltjeként tűnik fel. Utóbbi uralja a játékidőt, ami annak leképezése, hogy ezúttal nem minden úgy történik, ahogy Dom (Diesel) és csapata elképzeli: az eseményeket az apja (Joaquim de Almeida) halálát megbosszulni kívánó ellenfelük irányítja. „Ahelyett, hogy sötét tónusú témát alkottam volna, inkább egyfajta csábító jelleghez folyamodtam” – mesélte a szerző. „Itt van Momoa, a valaha volt legmenőbb gonosztevő. A filmek rosszfiúihoz általában mély, komor zene szokott társulni, ám most Momoa karaktere a kulcs: az ő szemszögéből látjuk a dolgokat, empátiát ébreszt bennünk, megértjük a hátterét és azt, miért teszi mindezt. Ezért nem állt szándékomban tipikus rosszfiú-témát írni neki. Elegáns, alattomos, egyszersmind igéző motívumot képzeltem el hozzá, mivel lekezelő stílusa ellenére is megkedveled”. Ez a „Dante's Inferno”-ban csendül fel elsőként, az excentrikus ellenfél dallamsora pedig Csajkovszkij A hattyúk tavájából kiindulva készült el – egy évre rá e népszerű balettdarabot az itt hallottnál egyértelműbben adaptálta Tyler az Abigail kapcsán. A rögtön utána érkező „Veloce e Forté”-ban már a tételen belül is szembekerülnek egymással a felek, e két téma pedig a mozihoz igazodva, trackről trackre igyekszik felülkerekedni egymáson. A „Momentum” szintén ennek kézzelfogható példája, majd érkezik az „Origin Story”, ahol mindezt megfejelve Dante és Hobbs (Johnson) dallamai is összeakaszkodnak.

Fontos szerep hárul Letty (Michelle Rodriguez) és Dom zenei tükrözésének, ami teljes terjedelmében a „Letty and Dom”-ban hallható, ám rövid ideig a „Scales of Power”-ben, a „Nobody’s Rome”-ban, a „One If My Plane”-ben, valamint a „Viaduct  Dodge”-ban is tetten érhető. Emellett a kilencedik fejezetben színre lépő kitagadott testvér, Jakob (John Cena) dallama („Jakob’s Ladder”, „Aviation Schism”, „Final X”), Mia (Jordana Brewster) zenei interpretációja („Hermana”), és Roman motívuma is felbukkan („Roman's Riches”), így a Halálos iramban 10. zenéje nosztalgikus érzést kelt, mialatt erőteljes ütősszekciója, elektronikus betétei, valamint heves zenekari előadása révén igyekszik kitűnni a hangeffektek garmadájából. Míg e kombináció az ötödik felvonásnál figyelemre méltóan kiegyensúlyozottra sikerült, addig a folytatásokban már mintha a zenei sáv szélmalomharcot vívna a többi hangsávval, aminek érdekében a dinamika nagyobb hangsúlyt kap. A Back Lot Music kiadványát hallgatva folyamatosan az motoszkált a fejemben, hogy bár értem a koncepciót – amelyet feltehetően részint az említett kitűnés, részint a dalokhoz való idomulás hajthatott –, mégis erőteljesebbnek, izgalmasabbnak érezném egy határozottabb zenekari jelenlét mellett.


Miközben Brian Tyler olyan kikacsintgatásokat tett, mint a latinos „Piquete”, az elektronikus „Slap Party”, a hetedik rész Oscar-jelölt betétdalát, a Wiz Khalifa–Charlie Puth duó fémjelezte „See You Again”-t megidéző „Visions of the Past”,  vagy a már említett „Won’t Back Down” nagyzenekari adaptációja, melyek egyfajta szigetek a szinte folyamatosan magas fordulaton mozgó vagy épp fenyegető score-ban. A Halálos iramban 10. aláfestését hasonlóan töménynek érzem, mint az előző két etapét, ezzel együtt a szerzőnek mégis vannak olyan korábbi filmjei (A Föld inváziója – Csata: Los Angeles, Sasszem), melyek muzsikáira szintén érvényes ez a jelző, a hangszerelés és a dinamika mégis átlendített ezen a tényen, sőt, szerethetővé váltak. Ám ez most az a típusú filmzene, amely a produkció alatt működik, önállóan azonban kevésbé.