Richard Donner és Jerry Goldsmith együttműködése leginkább az egyenes vonalú zuhanáshoz hasonlítható, mivel a csúcson kezdődött, s egy szakadékban végződött. A párost az 1976-ban bemutatott Ómen hozta össze, amely a filmgyártás emblematikus alkotásainak sorába emelkedett, score-ja Oscar-díjat zsebelhetett be, „Ave Satani”-ja pedig a legjobb betétdal kategóriában jutott el ugyanezen a ceremónián a jelölésig. Donner soron lévő projektjénél, a Supermannél újfent Goldsmitht szerette volna maga mellett tudni, ám időbeosztása miatt a szerző kénytelen volt nemet mondani, így John Williams lépett a helyébe. A következő évtizedekben külön utakon járva öregbítették Hollywood hírnevét: míg Donner a Supermanen felül a Halálos fegyverrel, a Kincsvadászokkal és a Maverick – Halálos pókerrel remekelt, Goldsmith többek között a Star Trek: A mozifilmnél, A nyolcadik utas: a Halálnál, a Rambo-moziknál, valamint az Elemi ösztönnél alkotott maradandót. Telt-múlt az idő, mígnem a kétezres évek elején, a Michael Crichton kötetéből forgatott Idővonal ismét összehozta őket, ahol minden félresiklott…


Az amerikai sci-fi íróhoz számos bestseller fűződik a Jurassic Parktól kezdve Az Androméda-törzsön és a Zaklatáson át A gömbig, világszerte az eladási listák élén landoltak. Történetei Hollywood figyelmét sem kerülték el, az adaptációk azonban a könyvesboltokban tapasztaltakkal ellentétes hatást generáltak, többnyire vegyes, vagy kifejezetten hűvös fogadtatásban részesültek. Sikerről Az Androméda-törzs, a Jurassic Park és folytatása, Az elveszett világ kapcsán beszélhetünk, míg a többit függetlenül attól érték támadások, hogy maga az író (Az első nagy vonatrablás), Barry Levinson (A gömb), John McTiernan (A 13. harcos), Blake Edwards (Rejtélyes halál), Frank Marshall (Kongó), vagy épp Mike Hodges (Az átprogramozott ember) hozta tető alá, és az Idővonal esetében sem történt ez másképp. Utóbbit Crichton jogdíjmentesen bocsátotta a Paramount rendelkezésére, ám a végeredménnyel annyira elégedetlen volt, hogy azután minden feldolgozásötlettől elzárkózott. 2008-as halála óta özvegye, Sherri rendelkezik erről, aki a mai napig hű férje elhatározásához, és bár amikor Steven Spielberg vászonra akarta vinni a posztumusz kiadott Kalózvizekent, kötélnek állt, a Jurassic Parkot is jegyző direktor elhatározásából végül semmi sem lett.

Az Idővonal szereplőit karakterszínészekből, valamint a feltörekvő generáció tagjaiból válogatták, így Gerard Butlerrel éppúgy találkozhatunk benne, mint Paul Walkerrel, Frances O’Connorral, Neal McDonough-val, Billy Connollyvel (akit a Columbo – Gyilkosság hangjegyekkel láttán zártam szívembe), David Thewlisszal (Dr. Moreau szigete, Harry Potter-filmek), Ethan Embryvel (Nyomul a banda), Michael Sheennel (Frost/Nixon) és Anna Friellel (Halottnak a csók). A félresiklás a javarészt ismeretlen színészgárdának szintúgy betudható, mint annak, hogy a regényt pusztán irányadónak tekintették a készítők, így az időutazós kaland két szék közül a pad alá esett: az átlag mozinézőt és az író rajongóit egyaránt hidegen hagyta. „Crichton olyan könyvvel állt elő, amely adaptációra született. Emiatt is zseniális. Képzelőereje éppúgy rendkívüli, mint írói stílusa. Több száz oldallal néztünk szembe, amit kétórás játékidőbe kellett sűríteni, és sok mindenen változtattunk annak érdekében, hogy moziként működőképes legyen. Az időutazásról szóló elmélete rendkívül érdekes, lenyűgözően építi fel rá a történetet, de rögvest bajba kerülsz, ha ezt ötven vagy annál kevesebb szóval próbálod összefoglalni. Ezért bátorkodtunk változtatni bizonyos pontokon” – nyilatkozta Donner, aki több interjúban is őszintén beszélt arról, hogy a forgatókönyv megszületésén túl a forgatást és az utómunkálatokat egyaránt sok nehézség szegélyezte, a zeneszerzőcsere pedig nem szándékos lépés volt, hanem a tornyosuló problémák hozadéka.


Goldsmith neve több alkotásnál is felmerült lehetséges szerzőként úgy, hogy megkeresésekor a korábban vállaltak időpontjával való ütközésre hivatkozva nemet mondott – ilyen volt a már említett Superman vagy épp a Dredd bíró. A Földönkívüli zsaru, a Gladiátor című bunyósfilm, a Gyilkosság villanófényben, a Babe, a 2 nap a völgyben és az Idővonal azonban a fel nem használt zenéiből álló szeletét képezik munkásságának. Utóbbi közülük különösen nagy visszhangot kapott, részint azért, mert az ehhez vezető útnak akaratlanul ugyan, de maga Donner ágyazott meg, másrészt mert romló egészségi állapota okán ez lett a komponista utolsóelőtti filmzenéje (az ezt követő Bolondos dallamok – Újra bevetésent be sem tudta fejezni).

Donner maga javasolta Goldsmitht, mert amellett, hogy az Ómen kapcsán jó emlékeket ápolt róla, sokszor dolgozott a Paramounttal, a Pursuit című tévéfilm, A nagy vonatrablás, a Gyilkos robotok, a Kóma, a Kongó, valamint A 13. harcos apropóján pedig rutinosnak számított a Crichton könyvei nyomán született alkotások terén – hovatovább némelyiket maga az író rendezte. Goldsmith örömmel mondott igent, és hét hónapot dolgozott a score-on, ám a munkafolyamat csak kezdetben tűnt idillinek. „Először felvázoltam neki az elképzeléseimet, konkrétumokkal rendelkeztem a zenével kapcsolatosan, távol kívántam maradni az akciójelenetektől, és egy erős, a filmet vezető muzsikát vizionáltam. Jerry megértett, blokkokra bontva mutatta be ötleteit, amelyeket imádtam, nagyszerűek voltak. De a produkció alá téve rájöttem, hogy hibáztam, és alapvetően a filmet is nagyon elrontottam. Valójában sok akcióra volt szükségünk, valamint egy olyan muzsikára, amely székhez szegezi a nézőt” – emlékezett vissza a direktor. Az utómunkálatok során újraszerkesztették a filmet, Goldsmith pedig készséggel szállított le néhány új tételt, habár megjegyezte, hogy első körben szintúgy az elvárásokat szem előtt tartva cselekedett, és nem örül a kialakult helyzetnek. A módosításokkal azonban a stúdió és a producerek továbbra is elégedetlenek voltak, így újabb filmkockák hullottak a vágószoba padlójára (az addig nyitójelenetnek gondolt részt például kompletten elhagyták), a tervezett premiert pedig 2003 áprilisáról novemberére tették át. Annyira komoly átalakuláson esett át a produkció, hogy kíséretét nem volt elég újraszerkeszteni, számos tétel átdolgozott felvételeket igényelt, ám ennél a pontnál Goldsmith érthető módon kihátrált, amire többek között menedzser barátja, Richard Kraft is sarkallta, mondván, kétszer írt már zenét ehhez. Így az alkotógárdának másik szerző után kellett néznie, a megoldást pedig a feltörekvő Brian Tylerben látták.


Az Idővonal sanyarú sorsra jutott zenéje éppúgy összegzése Goldsmith nyolcvanas-kilencvenes évekbeli stílusának, mint a Star Trek: Nemezis vagy a Bolondos dallamok – Újra bevetésen aláfestései (e trió később a Jerry Goldsmith – His Last Recordings gyűjteményként is napvilágot látott), kiugró újdonsággal tehát nem találkozunk benne, a Goldsmith-rajongók azonban ezen felülkerekedve, érzelmileg túlfűtötten szoktak nyilatkozni róla – ahogy én is. Emlékszem, amikor először hallgattam e score bootlegét, értetlenkedve bosszankodtam a kidobás tényén, kiváltképp a nem hivatalos albumra még kettébontva felkerült „Prepare for Battle / Victory for Us” zsenialitása okán. De szerencsére a filmzenebarátok kezdeményezte online petíció, majd Goldsmith és a Varése Sarabande vezetője, Robert Townson közreműködése nyomán a több mint hetvenperces műből háromnegyed órányi hivatalosan is elérhetővé vált (ráadásul SACD-n), s minthogy erre a művész halála után néhány hónappal került sor, ez lett az utolsó aktualitása, mely tény érzelmileg sokat nyomott és nyom ma is a latban. Bár nem jellemző, hogy egy ilyen karmájú score megjelenjen, azért akad rá példa: a Varése például a Befejezetlen élet Christopher Young-féle kíséretét, John Ottman Halloween H20 – Húsz évvel későbbhöz írt művét, Alex North 2001: Űrodüsszeia inspirálta score-ját, Bernard Herrman visszautasított Szakadt függöny-zenéjét vagy a New York bandái és Az utolsó emberig Elmer Bernstein-féle aláfestéseit vállalta be, de az Intrada kínálatában is találunk hasonlóakat.


A film második átdolgozásának áldozatául esett nyitójelenet inspirálta a „The Dig”-et, amelynek szerkezeti felépítése a Nemezis „Remus”-ával rokonítható: sejtelmesen, lassan indul, majd fordul át dinamikus akciótémába. A zenekar mellett az elektronikus megoldásoknak is teret adott a művész, e kettősséget pedig akkor is megőrizte, amikor főszereplőink egy féreglyukon keresztül az angolok és a franciák között dúló százéves háborúba csöppennek, holott ott nyoma sincs a modern eszközöknek. A szintetizátor megtartása a múltban játszódó jeleneteknél utalás arra, milyen technikai bravúr révén találják magukat napjaink fiataljai az 1357-es Franciaországban (Tyler szintén így cselekedett, szerkezetileg, hangszerelésileg ez éppúgy egyezés score-jaiknál, mint az erőteljes rezes szekció). A „The Dig”-et követő „Cornflakes” a szerző lírai oldalát, a szereplők érzelmi kapcsolatát hozza felszínre. Donner először Chris (Walker) és Kate (O’Connor) románcára fókuszált, majd a hangsúlyt szépen, lassan Marek (Butler) és Lady Claire (Friel) kölcsönös vonzalmára helyezte át. Arról, hogy a komponista milyen szentimentalizmussal képzelte megtámasztani ezen momentumokat, a „Cornflakes” mellett a „Move On” és a „Setting Up” első fele, valamint a „To My Friends” árulkodnak. Ezeket hallgatva mindig elérzékenyülök, kiváltképp a „To My Friends” esetében, mivel ebbe jóval többet látok bele egy szimpla tracknél: pályafutásának zárótételeként tekintek rá, mintha csak azért született volna, hogy általa búcsúzzon el Goldsmith.

A Varése-korong játékidejének döntő részét a „The Dig” második felében hallható energikus akcióhoz hasonlóak teszik ki, melyekbe Castlegard és a közelében fekvő La Roque kastély mint helyszínek ábrázolása („To Castleguard”) éppúgy benne foglaltatik, mint az időutazás motívuma („No Pain”). Az ütősök és a rezesek mellett egy kosszarvból készült hangszert, a sófárt is gyakorta megszólaltattak, mely által csipetnyi középkor csempésződött az aláfestésbe. Míg a fiatal régészek és az ITC vállalat zsoldosai alkotta csapat egyszerre próbál visszatérni a jelenbe és óvni testi épségét a háború sújtotta időszakban, Goldsmith olyan korábbi műveit idézve nyomatékosította cselekedeteiket, mint Az elnök különgépe, a Láncreakció, a Kísértethajó vagy épp Az első lovag kísérete. Leginkább a „The Rooftop”, az „A Hole in the Wall”, a „Be Careful” és az „Ambushed” rokoníthatók velük, egyszersmind ezek az előszelei annak a közel negyedórás csúcspontnak, amit a „Greek Fire / Light the Arrows” – „Prepare for Battle / Victory for Us” páros tartogat – utóbbit a Spotify-lista jogi okokból nem tartalmazza, így itt és a Tidalon egyaránt szárnyaszegett albummal szembesülünk. E duó mindent megtestesít, ami Goldsmith munkásságát jellemezte: az erőt, az eleganciát, az ötletességet és a határtalanul széles zenekari alkalmazást – habár kevésbé heroikusak és impozánsak, mint Az első lovag és A múmia score-jainak hasonszőrű tételei.


Jerry Goldsmith munkájának bizonyos részleteit egy lelkes rajongó a moziváltozat alá illesztette, így a „Move On”, a „The Rooftop” és a „The Battle” tételek révén a Youtube-on megnézhetjük, miként alakult volna e projekt a szerző koncepciójával. Az Idővonal egy teljesen szürke mozi, érthető okokból nem vonzotta a közönséget, nyomban eltűnt a süllyesztőben, s többnyire akkor merül fel témaként, ha az ezredforduló utáni filmes bukásokról, Richard Donner balul sikerült vállalkozásairól vagy a kidobott zenékről esik szó. Nálam azonban fontos szerepet tölt be, de persze csak az aláfestése miatt – jelen írásom apropóján, felelevenítés gyanánt áttekertem a filmet, majd eldöntöttem, hogy ez volt a harmadik, egyben utolsó alkalom, hogy időt szakítottam rá. Az egyik szemem sír, hisz méltatlanul bántak Goldsmithszel, a másik viszont nevet, mert ekkoriban tűnt fel radaromon az őt váltó Brian Tyler, aki iránti elköteleződésemnek fontos állomása volt az Idővonal.