Kultikussá vált profán beszólások, emlékezetes akciójelenetek, egymással összeférhetetlen párosokra való alapozás, a ponyvairodalom jellemzőivel spékelt történet időnként karácsonyi időszakba ágyazva. Ezek Shane Black védjegyei, melyek olyan alkotásokat tettek felejthetetlenné, mint a Halálos fegyver első két etapja, Az utolsó cserkész, az Utánunk a tűzözön, a Durr, durr és csók, vagy a sokak által kifogásolt, nekem azonban maradandó moziélményt okozó Az utolsó akcióhős. Bár az íróként, rendezőként, színészként egyaránt tevékenykedő Black filmográfiája hullámzó minőségű projektekből áll, ráadásul eközben tendenciájuk lefelé ível, reményteljesen ültem le a Mocskos játszma elé, sztorijából arra következtettem, hogy testhez álló feladatot kapott, amivel visszaállíthatja renoméját, de tévedtem.


„Minden generációnak volt egy Parker-filmje” – jelentette ki Black, aki ezúttal Donald Edwin Westlake álnéven, Richard Starkként jegyzett Parker-könyvsorozatára támaszkodva vetette papírra ötletét, majd valósította meg direktorként. Az alapvetően korrektségre törekvő bűnözőt „szakmáján” kívül semmi sem érdekli különösebben, elképzeléseinek megvalósításakor rendíthetetlenül célirányos, és az átlagos hétköznapokban is ennek fényében viselkedik. A huszonnégy kötet első darabja 1962-ben látott napvilágot, a filmipar pedig többüket feldolgozta, mialatt olyanok bújtak az antihős bőrébe, mint Mel Gibson (Visszavágó), Jason Statham (Parker), Lee Marvin (A játéknak vége), Jim Brown (Kétes döntés), Robert Duvall (A társaság) vagy Peter Coyote (Leszámolás), akiknek sora Mark Wahlberggel gyarapodott. Ám a Mocskos játszma – a korábbi gyakorlattól eltérően – nem egy adott regény adaptációja, hanem új cselekménybe helyezi főszereplőnket, miközben új tulajdonságokkal vértezi fel. Éppen ezért a végeredményt élesen kezdték bírálni a Westlake-rajongók, kiemelve a túlzott poénkodást (elmondásaik szerint a könyvekben vannak ugyan viccelődések, ám nem olyan jellegűek és mértékűek, mint ebben az Amazon MGM Studios égisze alatt megvalósult, a Prime-on debütáló vállalkozásban), és azt, hogy Wahlberg sokkal inkább hozza magát, valamint a hollywoodi buddy-zsánert, mint az igazi Parkert, röviden: figurája erőteljes blackesítésen esett át.

A köteteket nem olvastam, a filmek közül pedig csak a Visszavágót és a Parkert láttam, de azok nem hagytak bennem mély nyomot, így konkrét elvárás, háttérismeret hiányában ültem le a film elé, mely lépésre Alan Silvestri muzsikája sarkallt – tudni szerettem volna, mihez íródott ez a könnyed, engem nosztalgiával eltöltő muzsika. Viszonyítás híján a Parker-rajongók révén felhozott negatívumokat éppúgy nem észleltem, mint azt a Blacket, akit a Halálos fegyvert követően zártam a szívembe. Vannak ötletes beszólások, tetszett Reggie (Adam Dunn – Elvis) elrablása és az azt követő lövöldözés a forgalmas kereszteződésben, sőt, Wahlberggel éppúgy nem volt bajom, ahogyan LaKeith Stanfield (Tőrbe ejtve) és Rosa Salazar (Az útvesztő: Tűzpróba) alakításával, az összképet mégis vontatottnak találtam, mintha ólomcipőben lépkedett volna a játékidő, így a végéhez közeledve az érdektelenség jelei mutatkoztak rajtam.


A forgatás 2024 márciusában vette kezdetét, az idei év elején pedig Silvestri is csatlakozott a stábhoz. Black és a komponista neve a Ragadozó stáblistáján tűnt fel először együtt, amiből a rendező Hawkins megformálójaként vette ki a részét, majd ezt követte az általa forgatókönyvíróként jegyzett Utánunk a tűzözön, s nem egész három évtized kihagyással a Mocskos játszma. Silvestri szintén igyekezett adózni a nyolcvanas-kilencvenes évek hangulata előtt, ami érzékelhetően jobban ment neki, mint direktor társának. Ugyan műve hemzseg pályafutásából a Ragadozó („What Have You Done?”, „The Train, Part 3”), a Kötéltánc („My Real Name’s Parker”), a G.I. Joe: A kobra árnyéka („Shootout”), A múmia visszatér (az „A Bit of a Problem” utolsó percének alapja), az Utánunk a tűzözön („The Vault”) vagy épp az Elektronikus állam (ennek „Do You Feel the Air on Your Face” című zárásából indul ki Parker témája) kíséreteit idéző pillanatoktól, ám mindezeket elegáns, kissé James Bond-os, kissé Mission: Impossible-ös köntösbe csomagolta. Ennél is hasonló álláspontot képviselek, mint a Robert Zemeckis által vászonra álmodott Boszorkányok score-ja kapcsán: minden percén érezni az örömzenélést, azt, hogy a komponista kedvére variálhatta ötleteit, kézjegyeit annak érdekében, hogy minél szórakoztatóbb, itt épp rabló-pandúros zenével támogassa meg a képsorokat. Nem korszakalkotó, de kifejezetten kellemes.


Az imént említett zsáner fénykora az ötvenes évek közepétől a hetvenes évek derekáig tartott, kíséreteik pedig e periódusnak megfelelően gyakran tartalmaztak jazzes, funkys elemeket. Ezt tükrözi Silvestri „Main Title”-je is, ahol ezen hozzávalók remekül kipótolják a zenekar előadását, nem mellesleg a produkció egészének kölcsönöznek egyfajta füstöst ízt, ami attól függetlenül áll neki jól, hogy cselekménye a napjainkban zajlik. Az elmúlt időszak ilyesfajta terméseinél David Holmes szorítkozott teljes mértékben ezen, a filmek esetében lazaságot, ravaszságot, eltökéltséget szimbolizáló stílusokra a Mint a kámfor és az első három Ocean’s-mozi esetében, a mostanihoz hasonlóan pedig John Powell cselekedett Az olasz melónál, Howard Shore A szajrénál, valamint Brian Tyler a Szemfényvesztőknél – hogy csak néhány példát említsek. Míg a „Main Title”-ben alapvetően a bűncselekmény, a rablás témáját ismerhetjük meg, a soron következő „My Real Name’s Parker”-ben már Wahlberg karakterének motívuma kerül terítékre, melyet Silvestri a „Robbing the Robbers”-ben variál tovább, hogy aztán a „What Do You Done?”-nal az akcióval kapcsolatos elképzeléseit is megmutassa, aminek az iménti motívumok szerves részei. Az itt megfigyelhető dinamikus megoldások olyanokban térnek vissza, mint a „The Train, Part 1”, a „The Train, Part 2”, a „The Train, Part 3” vagy a korong egyik legimpozánsabb darabja, az „A Christmas Chase”.

Az album másik felét kitevő trackek kevésbé pörgősek, mivel céljuk a korrupt elnököt, De La Pazt (Alejandro Edda – Barry Seal: A beszállító) és az általa felfogadott bűnszervezetet (élén a Tony Shalhoub alakította Lozinivel) kijátszani igyekvő rablóbanda összeállását, ötleteléseit, rajtaütésük kidolgozását húzzák alá úgy, hogy közben Parker témája folyton visszaköszön valamely hangszer tolmácsolásában. Ezek a „Room 12”-től indulnak, majd az „A Bit of a Problem”-ben, a „Shootout”-ban, a rendkívül hangulatos „Rob an Entire Country”-ban, a „Welcome to New York”-ban, a „Bosco’s Plan”-ben, a fülledten felvezetődő „Life Goes On”-ban, az egyszerre lezser és feszes „Parker at Work”-ben, az „A Real Lady”-ben, illetőleg a „The Vault”-ban bontakozódnak tovább. És amire Silvestri még csak utalásképpen sem tér ki, az a karácsonyi időszak. Bár a feszültség fokozásához használ csilingelő ütőhangokat, ritmusai nem idomulnak úgy az ünnepi daloknál megszokottakhoz, mint például Michael Kamen Halálos fegyver-zenéiben.


Alan Silvestri Mocskos játszma inspirálta munkájára nem azért kaptam fel a fejemet, mert a hatvanperces játékidő alatt valami igazán frisset, elementárisat élhettem át, hanem azért, mert olyat alkotott, amely manapság ritkaságszámba megy: dallamos, jól hangszerelt, tisztességesen összerakott, laza muzsikát, amelyből árad a nosztalgia és a tétnélküliség. Nyoma sincs benne a divatpanelek iránti rendezői, produceri elvárásoknak, érezni, hogy szerzőjét nem kötötték az aktuális trendek béklyói – remélem, a 2026 decemberében érkező Bosszúállók: Ítéletnap kapcsán is ugyanezt mondhatom majd el.