A Top Gun: Maverick óta nem vártam produkciót ennyire türelmetlenül filmként és zeneként egyaránt, s az bizony nem most volt. Brian Tyler 2024 novemberében csatlakozott a történelmi alapú Nürnberg stábjához, az egy évvel későbbi albumpremiert megelőző napokban pedig ráhangolódást tartottam: bár ilyen témájú alkotást még nem jegyzett, a mozi jellegéből következtetni lehetett a végeredményre, ezért olyanokat hallgattam tőle, mint a Megváltó szerelem, a Clouds, a Sose bízz a szomszédodban!, a Különc kalandorok, az Elszakítva és az Ütős játék score-jai. A zeneszerző személyén túl a filmmel kapcsolatos egyéb információk, kedvcsinálók szintén felkorbácsolták érdeklődésemet, és amellett, hogy követtem a híreket, megnéztem a The Making of Nuremberget, valamint a Harmony Gold Theaterben tartott beszélgetés videóanyagát is, melyen az író-rendező James Vanderbilt, Michael Babcock hangmérnök, Tom Eagles vágó, a Robert H. Jackson főügyészt alakító Michael Shannon és Tyler meséltek munkájukról.


„Miután elkezdtem a zeneírást, körvonalazódott bennem, hogy ez teljesen más lesz, mint a holokausztról szóló filmek többsége. Az egyik szvitet, amelyet komponáltam, ’reménynek’ neveztem el, mert bár a mozi eseményei történelmileg tekintve a közelmúltban játszódnak, egyértelmű, hogy társadalmunk a mai napig küzd a zsarnoksággal. De hiszem, hogy van remény” – nyilatkozta Tyler. „Azt szerettem volna, hogy aláfestésem ne fekete és fehér legyen, továbbá nem akartam, hogy a holokauszt távolinak tűnjön, mert nem az, éppen ezért, habár a score zenekarra íródott, hangzása modern. Ezzel érzékeltettem, hogy mindez mintha tegnap zajlott volna, mert így van” – tette hozzá. A második világháború szörnyűségeit egyre távolabbinak érezzük, de sok egyéb mozzanata mellett a zsidóüldözés vonatkozásában is beszélhetünk még körünkben lévő túlélőkről, s habár átlagéletkoruk közel kilencven év, még mindig van lehetőség első kézből informálódni tőlük (igaz, akkor kisgyerekek voltak, így nem feltétlenül rendelkeznek szerteágazó, tiszta emlékekkel) a megannyi fennmaradt irat, könyv és dokumentumfilm mellett. Természetesen a filmipar figyelmét sem kerülte el, sőt, a kifejezetten a nürnbergi perre fókuszáló alkotásokból is találni párat: az 1961-es Ítélet Nürnbergben nyitotta a sort, majd jött az Alec Baldwin és Christopher Plummer főszereplésével forgatott minisorozat, a Nürnberg, az oroszok által készített 2023-as Nyurnberg, valamint Vanderbilt aktuális rendezése, melyben olyan színészek álltak kamera elé, mint Russell Crowe, Rami Malek, Richard E. Grant vagy a már említett Shannon, s amely azért is érdekes, mert hazánkban vették fel.


Tyler tehát nem tette feketévé és fehérré kíséretét, nem szándékozott élesen elhatárolni egymástól a jót és a rosszat, ráadásul úgy sugallt reményt, hogy közben hol lehangolóvá, hol fenyegetővé, hol feszültté formálta művét. Mindez kézenfekvő koncepció, hisz e per volt az első, amelyben a szövetséges hatalmak képviselői bírósági keretek között mondtak ítéletet a kapituláló Német Birodalom prominens személyei felett, e folyamat pedig vegyes érzelmek közepette zajlott. Az Igazságügyi Palotában Hermann Göring (Crowe), Rudolf Hess (Andreas Pietschmann – Sötétség), Baldur von Schirach (Wolfgang Černy – Vikingek: Valhalla), Julius Streicher (Dieter Riesle – Ava), Erich Raeder (Mesterházy Gyula), Karl Dönitz (Jordán Péter), Joachim von Ribbentrop (Zámbori Soma), Wilhelm Keitel (Frey Tamás) és társaik érveltek, próbálták legitimálni magukat, miközben feltehetően tisztában voltak azzal, hogy életükkel fizetnek tetteikért – persze az érdekes tények egyike, hogy az az Egyesült Államok szorgalmazta ezt a fajta felelősségrevonást, amely büntetlenül dobott atombombákat Japánra. Az, hogy ilyen formában meghallgatták őket, humánusabb volt az eredeti elképzelésnél: a szövetségesek nevében ezen eljárásnál jelen lévők némelyike ugyanis ítélethirdetés nélkül kívánta halálba küldeni őket, ám voltak, akik attól féltek (köztük a főügyész Jackson), hogy ezzel esetleg mártírrá válnak, s jobb, ha ily módon vonják őket felelősségre.

Még egy gondolatsor a kontraszt hiányához, mert bár furcsa, van létjogosultsága annak, hogy elmaradtak az úgynevezett gonosz-, illetve hőstémák. Nincs mentség, nincs feloldozás arra, amit és ahogyan a náci párt, az SS és a Gestapo tagjai tettek, ám ők hazafiként, jótevőként gondoltak magukra, szerintük a háború kirobbantása éppúgy elkerülhetetlen volt, mint a zsidók deportálása, máig feldolgozhatatlan módon történő üldözése. A másik oldalról nézve mindez emberiség elleni bűntett, ami nem maradhat válaszreakció nélkül, de a zsarnokság, az önkényuralom könnyűszerrel elvakít, és ha most tekinthetnének vissza egykori cselekedeteikre, feltehetően elszörnyednének. „Ismét azt éreztük, hogy németek vagyunk. Láttam Németországot összetörni, majd jött egy férfi, aki azt mondta, visszaszerezhetjük régi dicsőségünket. Maga nem követne egy ilyen embert?” – feleli Göring a pszichiáter Douglas M. Kelley (Malek) azon kérdésére, miért követte Adolf Hitlert, miért tisztelte? Azonban úgy tűnik, nem tanultunk ebből (ezt Kelley az Egyesült Államokba visszatérve vizsgálni kezdte), ma is van világunknak olyan szeglete, ahol a politikusoktól, pártvezetőktől nem idegen a lakosság részének vagy egészének elnyomása, megosztása, a vezetőik bálványozására, imádatára nevelése. Nyolc évtized távlatából mindössze az ennek elérésére alkalmazott eszközök terén számolhatunk be változásról…


Vanderbilt Jack El-Hai A náci és a pszichiáter – Háborgó elmék labirintusában című kötete nyomán tárta elénk mindezt, innen közelítve dolgozza fel a második világháború borzalmait lezáró folyamatok ezen szeletét. Az amerikai írót személyesen nem érintette a háború, hiszen tíz évvel annak megfékezése után született, könyve mégis közel annyira nevezhető hitelesnek, mint azok beszámolója, akik ezt átélték. Ehhez az szükségeltetett, hogy elmerüljön a kortárs feljegyzésekben, Kelley 22 Cells in Nuremberg című könyvében, illetőleg megismerhesse a pszichológus feljegyzéseit, melyeket fia, Doug Kelley bocsátott rendelkezésére. „Amikor Doug házához értem, a nappalijába invitált, ahol tizenöt doboz volt tele apja Nürnbergből hazahozott anyagával. Ezek nagy részét Dr. Kelley-nek nem lett volna szabad elhoznia, mert 1946-ban még az amerikai kormány és a Nemzetközi Katonai Törvényszék tulajdonát képezték. De ott voltak Doug Kelley nappalijában” – mesélte El-Hai. Kötete 2013 szeptemberében jelent meg, tíz évvel később pedig forgatókönyvvé alakította Vanderbilt, aki a Zodiákust, illetve az Igazság – A CBS-botrányt leszámítva a könnyed szórakoztatásról ismert Az Amazonas kincse, A csodálatos Pókember, Az elnök végveszélyben és társaik szkriptírójaként).

Az író-rendező-producer és Tyler közötti munkakapcsolat két évtizednél is régebbi. Találkozásukra A sötétség leple szolgált apropóként, amelyet olyanok követtek, mint az Igazság – A CBS-botrány, az Aki bújt, a Sikoly ötödik és hatodik etapja, valamint az Abigail, az tehát, hogy ki felel a zenéért, nem okozott meglepetést. „Láttam, ahogy az évek során művész vált belőle, megérett, és ezalatt többször is volt szerencsém együttműködni vele. Megtiszteltetés számomra, hogy ő szerezte a Nürnberg zenéjét” – nyilatkozta Vanderbilt, aki szerint a szerző legjobb munkáinak egyikével járult hozzá képsoraihoz. A „Nuremberg Suite Part IV – Never Shall We Forget”, a „Welcome to Nuremberg”, a „The Charges”, a „Stormfront”, a „Goring and Hess”, a „The Hunt”, a „Judgement” és a „Justice and Atonement” alapján osztom ezt, ugyanakkor hiányérzet van bennem azáltal, hogy a score egészét átlengi valamiféle visszafojtottság. Bár a vezérmotívumon („Nuremberg Suite Part I – Begin”) érezni a komponista által megfogalmazott reményt, a végén nincs megváltás, feloldozás, a zenei élményben marad egyfajta gát („Epilogue”). Ez hallgatóként rossz, más szempontból viszont tükrözi, hogy a vádlottak padján ülőknek mindössze fele nyerte el méltó büntetését, de az esetükben kimondott halálos ítéletek még mindig nem mondhatók arányosnak tetteik súlyával.


A perek kezdete előtt, illetve lefolytatásuk közben pszichiáterek, pszichológusok foglalkoztak a vádlottakkal, s bár míg előbbiek négyen, utóbbiak kezdetben huszonnégyen voltak, a Nürnbergben Göring és Kelley beszélgetésein keresztül követhetjük figyelemmel a dolgokat. E perspektíva okán több fontos szereplő került kisebb-nagyobb mértékben háttérbe, mégis érdekes marad a cselekmény, mert mindketten mesteri manipulátorok voltak, semmitől sem riadtak vissza céljaik elérése érdekében, így általánosságban a Hitler 1945. április 29-én kelt végrendeletében már kegyvesztettként szereplő vezető és a náci gondolkodásmódot vizsgáló doktor macska-egér játékáról beszélhetünk. Crowe és Malek szerződtetése jó döntés volt, mindkettejük megjelenése aláhúzza a karakterek személyiségét, igaz, a legtöbben Crowe-t emelték ki a gőgös, nárcisztikus, mégis rendkívül intelligens Göring remek megtestesítőjeként, Malek játékát pedig vegyes fogadtatásban részesítették. De vele kapcsolatban elismerték, hogy megfelelő Kelley kettős játékához, éppúgy hihető, hogy érdekli a munkája, mint az, hogy semmibe veszi az orvos-páciens közötti titoktartást, s az egészre csak eszközként tekint, minderről könyvet írva kíván hírnevet szerezni – így született meg a 22 Cells in Nuremberg.

A zene ennek megfelelő atmoszférával bír, az album pedig – amolyan megalapozás gyanánt – öt egyveleggel indít. A főtémát érzelemgazdagon tolmácsolja a „Nuremberg Suite Part I – Begin”, a „Nuremberg Suite Part III – Hope” és a „Nuremberg Suite Part V – Tzedek, Tzedek Tirdof”, de a score-nak vannak sötét vetületei is, amelyek az iménti triónál jobban megérintettek. Míg a „Nuremberg Suite Part II – Resistance” a vészjósló hangvételből zongoraszólóba torkollásával nyűgözött le (ez számomra azt szimbolizálja, hogy bár a zsidóság és a világ ellen követtek el bűnöket, egyéni sorsokról beszélünk), addig a „Nuremberg Suite Part IV – Never Shall We Forget” az SS-katonák masírozását leképző hangokkal és az utána következő vokállal borzongatott meg. Ezen ötös Tyler első körben elkészített háromórás művének kivonata, mellyel Hitler hatalomra jutásától a nürnbergi perig bezárólag mutatja be a náci állammal történteket.


E szviteken felül a „Welcome to Nuremberg”-ben, a Judgement”-ben, az „Unheard Warnings”-ban, az „Epilogue”-ban és a „Nuremberg End Title”-ben csendül még fel a vezérmotívum drámai hangnemben, és fogja közre azt az időnként melankolikus, máskor borús vagy épp fenyegető atmoszférát, ami leginkább tetszik a score-ban. A „The Charges” határozott ütemei a „Stormfront”-tal karöltve nyomatékosítják a háborús bűnöket, a pszichológiai felmérési módok egyikéről, a Rorschach-tintafolttesztről elkeresztelt „Rorschach”-ban pedig a manipulatív feleket fordítja a zene nyelvére Tyler, hasonlóan, mint a „Goring and Hess”-ben – utóbbi abból a szempontból is érdekes, hogy a címadók egyaránt Hitler kiemelt kegyeltjei voltak, és folyamatosan versengtek egymással. Az album ezen blokkjának (amelybe a „The Hunt”, a „Fissure” és a „Modesty vs. Vanity” szintúgy beletartozik) érdekessége, hogy a trackek gördülékenyek, jó dinamikával bírnak, miközben alapvetően sejtelmesek, feszültek, fenyegetők, sőt, helyenként megenyhülnek – például a „The Hunt” vagy a „Modesty vs. Vanity” utolsó percei.

A Nürnberg kíséretében sokszor bukkannak fel olyan mozzanatok, melyek a szerző korábbi, elsősorban a kétezres évek eleji munkáit juttatják eszembe, ám ezzel együtt érezni, hogy tényleg igyekezett tisztelettel adózni a téma előtt. Ismét tisztán zenekarra támaszkodik (az Allan Wilson által vezényelt The Royal Scottish National Orchestra tagjaira), és habár hangzása modern (még a Hans Zimmer és tanítványai által túlpörgetett hajókürtszólamtól sem riadt vissza), igyekszik játszani a hangszerekkel, különösen szerethető az, ahogyan a hárfával, a zongorával, a marimbával, a tikfával, a hegedűkkel és a xilofonnal bánik. A másik, ami szembe tűnt, hogy a cselekményen túl bálványa, John Williams, illetve a legismertebb holokausztfilm, a Schindler listája előtt is adózott: a „Nuremberg Suite Part V – Tzedek, Tzedek Tirdof”-ban és a „Nuremberg End Title”-ben néhány hangjegy erejéig felbukkan a „Theme from Schindler's List”.


Jelenleg még nem tudni, hogy James Vanderbilt Oscar-díjazott, illetve -jelölt színészekkel tűzdelt adaptációja, a Nürnberg mennyire fogja meghódítani a nézőket, ám az biztos, hogy a történelem egyik fontos pillanatát élhetjük át általa. E per precedens értékűvé emelkedve nyitott új fejezetet a nemzetközi jogban, az pedig szerencsés, hogy Brian Tyler került a zeneszerzői posztra, mert a szélesebb közönség végre nem csak a blockbusterek révén hallhat róla. Több ilyen stílusú, tempójú produkciót kellene rábízni.