Christopher Nolan előtt – egy év híján három évtizeddel – Andrej Koncsalovszkij (Szökevényvonat, Tango és Cash) is elkészítette a maga variációját Homérosz hőskölteményéből: a kétrészes minisorozat formájába öntött Odüsszeia első epizódja húszmillió nézőt ültetett a tévéképernyők elé. Megvalósulásához Francis Ford Coppola cége, az American Zoetrope állt a Hallmark Entertainment mellé, olyan színészeket felkérve, mint Odüsszeuszként Armand Assante, továbbá Greta Scacchi, Isabella Rossellini, Eric Roberts, Geraldine Chaplin és Christopher Lee. A projektnek akkoriban egy televíziós szinten igen magasnak számító költségvetést, negyvenmillió dollárt szavaztak meg, amiből jutott máltai és törökországi forgatásra, látványos tömegjelenetekre (így Trója falain belül zajlik az élet, nem pedig csekély számban lézengenek a statiszták) és egy-két kreatúrára is Jim Henson műhelyéből. Sokan gondolnak vissza kellemes emlékként az alapmű legfontosabb pillanatait feldolgozó alkotásra, sőt egyre gyakrabban bukkannak fel olyan nosztalgiázó vélekedések is, miszerint még jobb is, mint a 2026-os megközelítés.


A kilencvenes években és a kétezres elején sokszor készültek olyan nagyszabású, gyakran a fantasy műfajba sorolható tévéfilmek vagy minisorozatok, melyek kisebb-nagyobb népszerűségnek örvendő színészekkel felvértezve rendre megtalálták közönségüket. Örvendetes, hogy ennek köszönhetően számos maradandó szimfonikus aláfestés is született, mint például Simon Boswelltől Az aranygyapjú legendája és Anne Dudley-tól A tizedik királyság score-ja, aki viszont élen járt, az Trevor Jones, olyan alkotások igényes muzsikájának komponistájaként, mint a Dinotopia, a Loch Ness, a Gulliver utazásai vagy a Merlin. Bár az Odüsszeia egy minden szempontból Jones után kiáltó produkció volt, a zene megírására az egyetlen világszerte is ismert orosz filmzeneszerzőt, a 2022 decemberében elhunyt Eduard Artemjevet (vagy ahogy a stáblistán szerepel: Edward Artemyevet) kérte fel Koncsalovszkij, akivel közel egy tucatszor működött együtt, elsősorban szovjet filmek kapcsán – érdekesség viszont, hogy a Szökevényvonat szintetizátoros dallamfelelősének nem mást, mint Jonest választotta. Artemjevet a legtöbben olyan Andrej Tarkovszkij-klasszikusok kapcsán ismerhetik, mint a Sztalker, a Solaris és a Tükör, a legértékesebb tőle viszont A szibériai borbély ihlette műve (ennek direktora, Nyikita Mihalkov egy másik fontos kooperátor volt a zeneszerző életében, tizenöt közös filmmel), mely megállná helyét egy hollywoodi történelmi mozi alatt is.

Az Odüsszeia muzsikáját szemléletesen így jellemezhetném: olyan, mintha nem Vangelis, hanem Graeme Revell (A holló) komponálta volna az 1492: A paradicsom meghódítása aláfestését. Artemjevet lehetne akár az orosz Jean-Michel Jarre-nak is tekinteni, hiszen bár előbbinek akadt több szimfonikus score-ja is, mégis a szintetizátorok úttörőjeként ismert, és az elektronikus zene jelentette a fő terepét, francia kollégájával ellentétben azonban neki a filmvilágban is sikerült megvetnie a lábát. Mindig a mozgóképes közeg – és persze a költségvetés – diktálta, hogy melyik irányzatban szülessen meg egy adott muzsikája, az Odüsszeiánál pedig a zenével sem garasoskodtak, ám a szerző így sem vegytisztán szimfonikus, hanem hibrid kompozíciók mellett döntött. Oroszos jellegzetességek nem tűnnek fel, a szemlélet ízig-vérig nyugatias, a cselekmény helyszínéhez is csak a kétcsövű furulyára emlékeztető tradicionális görög hangszer, az aulosz kapcsolható. A vonósok, rézfúvósok, dobok és olyan jellegzetes világzenei instrumentumok mellé, mint például a pánsíp vagy a duduk, bekerültek a képbe az atmoszférikus szintetizátoros elemek is, melyek többször is a misztikum vagy a fenyegetettség megteremtését szolgálják. E ponton pedig említsük meg Maurice Jarre nevét is, aki – a fent említett szintetizátorvarázsló fia nyomdokaiba lépve – például A kis szemtanúhoz alkalmazta hasonlóképp hangulatteremtően a hangszert. Persze ma már az ilyen digitális megoldások korszerűtlennek hatnak (felötlik még bennem Andrew Powell Sólyomasszonyhoz írt munkája), ám Artemjev trójai csatazenéje egyes pillanataiban még így is szinte elhelyezhető lenne akár a Gladiátorban is. A korszerűtlenség ugyanakkor kétségtelenül jelen van (hiába egy beszélő disznós jelenethez kapcsolódik, a „Piglet” akkor is olyan, mintha egy régi csehszlovák bábfilmhez készült volna), de ellensúlyozzák azok a szerzemények, amelyekben a nyugalom, a romantika vagy a vágyakozás jelenül meg a zene nyelvén – mint például Kalüpszó női vokált felhasználó motívumában.


A miniszéria ismerete sokat lendít a mű megítélésében, hiszen sokkal könnyebb befogadni úgy, ha már tudjuk, mi mihez íródott. Noha egyes megoldásait mára finoman belepte a por, ám összességében nemegyszer hatásosan működik a jelenetek alatt. Dicséretes, hogy a rendező nemcsak lehetőséget, de megfelelő teret is adott barátjának arra, hogy egy ilyen nagyszabású produkcióban is bizonyíthasson. Eduard Artemjev egy olyan művel állt elő, mely pályájának egyik meghatározó és legközismertebb állomásává vált, s problémái ellenére is különlegesnek tekinthető.


Kiemelkedő trackek: Introduction, The Ship Departs, Trojan Battlefield, Seagull, Calypso, Penelope on the Shore, Return to Ithaca, Penelope & Odysseus, Finale

A Spotify kínálatában csak az orosz kiadás érhető el, mely a cirill betűs címlapszöveget és trackcímeket leszámítva teljes egészében megegyezik a normál változattal.