Sokszor jelölnek díjra úgy aláfestéseket, hogy azok – finoman fogalmazva – távol állnak az év legjobbjaitól. Igaz, a művészeti ágak megítélése szubjektív, de a mozifilmeknél gyakorta esik meg, hogy népszerűségük olyan kategóriákban történő nominálást is magával hoz, mint a legjobb eredeti filmzene, ahol ilyen szempontból nem feltétlenül van keresnivalójuk. Engem például Jonny Greenwood Vérző olaj inspirálta munkája a produkció alatt éppúgy zavart, mint albumon hallgatva, de hogy ne csak Oscar-jelölt példát hozzak: a Csernobilt tökéletes minisorozatnak tartom, miközben Hildur Guðnadóttir munkáját képtelen vagyok befogadni, értékelni, holott ódákat zengtek róla a kritikusok. Ugyanakkor mindennek a fordítottja is igaz: a rossz mozi könnyedén megbélyegzi az alapvetően jó zenét, ahogyan azt a Salamon király kincse esete is mutatja. A hibáktól hemzsegő, gyenge Indiana Jones-utánzatként elkönyvelt alkotáshoz hiába társult jó muzsika, Jerry Goldsmitht Arany Málna-díjra terjesztették fel érte (a Bockner ezredest alakító Herbert Lomnak szintén kijutott ezen kétes megtiszteltetésből).


A kalandfilmek egzotikus vagy kitalált környezetben játszódnak és küldetéses narratívával rendelkeznek, azaz a főhősnek valakit ki kell szabadítania, illetőleg valamit meg kell szereznie. A történetnek alapvetően kevésbé van annyira kiemelt szerepe, mint a célnak, az akciójeleneteknek vagy a látványvilágnak, ám ha könnyedén lehet azonosulni a karakterekkel, jó a kivitelezés, akkor tökéletesen feledtetni lehet a gyakorta valóban rémesen egyszerű sztorit. A történelmi szálú vagy imperializmussal kapcsolatos alkotások a némafilmek óta vannak jelen a vásznon, és mindig voltak olyan sikeres vállalkozások, melyek hatására e zsánerrel ideig-óráig szó szerint elárasztottak bennünket a stúdiók, divathullám megvalósításával igyekeztek kasszát robbantani. Az egyik ilyen gyújtópont a nyolcvanas évek eleji Steven Spielberg-rendezés, Az elveszett frigyláda fosztogatói volt, amely az Indiana Jones és a végzet templomával fokozódott, mialatt hasonszőrű projektek vagy úgy futottak be, mint A smaragd románca, vagy negatív visszhanggal övezve épphogy visszatermelték az amúgy sem magas gyártási költségeket. Utóbbiak közé sorolható a Salamon király kincse, melyet több mint húsz éve láttam, és csak néhány mozzanatára emlékeztem, valamint arra, hogy nem nyerte el a tetszésemet. Jelen írásom előtt kíváncsiságból újra nekiveselkedtem, s bár véleményem nem változott, tényleg borzasztó, arra viszont csak most figyeltem fel, hogy helyenként milyen drasztikusan vágták meg a zenét (ez már a külvárosban játszódó eseményekhez használt „Welcoming Comittee” – „No Sale” duónál feltűnik). J. Lee Thompson filmográfiájában olyan klasszikusokat találni, mint a Rettegés foka vagy a Navarone ágyúi, de összességében véve több a Salamon király kincse-szintű produktum, amelyről meggyőződésem, hogy nagyobb nívóval bírna, ha nem a Cannon stúdió Menahem Golan–Yoram Globus érájában született volna.

Jonesszal ellentétben Allan Quatermain hosszú múlttal rendelkezik: H. Rider Haggard regényhőse már a némafilmek korában visszaköszönt a vászonról (az 1919-es adaptáció kópiái sajnos elvesztek), és ez azóta több mint fél tucatszor ismétlődött meg, melyek közül a legnagyobb elismerés a Deborah Kerr, Stewart Granger, valamint Richard Carlson főszereplésével készült, 1950-es Salamon király kincsét övezi, napjainkban is ezt tartják az eddigi legjobb feldolgozásnak. Quatermainnel tehát ebből a szempontból biztosra mentek a Cannonnál, hisz nem egy ismeretlen hőssel kívánták meglovagolni a Spielberg régésze keltette hullámot, ám sem a forgatókönyv, sem az abban foglaltak kivitelezése nem lett nyerő. Számomra az Indiana Jonesra vonatkozó hasonlóságok kevésbé zavarók, szemben a vonaton és a repülőgépen zajló eseményekkel, az üstben meneküléssel, illetve a maníros verekedésekkel. Bár moziba szánták, inkább tévéfilmes érzést kelt, s még azon bájnak– ha úgy tetszik, nyolcvanas évekbeli tucatakciófilmes sármnak – is híján van, amit például a szintén e cég égisze alatt készült Amerikai nindzsa, a Delta Kommandó, a Véres sport és az Ütközetben eltűnt tudhat magáénak.


Thompson A vezért, a Caboblancót és a The Reincarnation of Peter Proud című misztikus thrillert követően a Salamon király kincse révén dolgozott újfent Goldsmithszel, aki amit lehetett, kihozott ebből a feladatból: a vérbeli kalandtéma afrikai hangulatot idéző etnikai elemekkel és egy remek szerelmi motívummal lett fűszerezve, a végeredmény pedig kétségkívül túlnyúlik a mozi kínálta élményen – ez egy helyenként vicces, karikaturista kalandzene egy mérhetetlenül komolytalan alkotáshoz. E megbízás azonban legalább olyan hálátlan volt, mint az előző évben bemutatott Supergirl, hisz ismét olyanra kérték fel a komponistát, amivel kimondva-kimondatlanul John Williams nyomdokaiba szorították. Tudvalevő volt ugyanis, hogy bármilyen score-t is ír, párhuzamba állítják majd pályatársa ikonikussá vált Indy-zenéjével. Amit fel lehet és fel is szokás hozni a Salamon király kincse zenéjével, az az in medias res kezdés, azaz hogy rögtön berobban a zene és folyamatos pörgésben van, a szerelmi témán kívül pedig nincs motívumfejlődés. Ennek oka, hogy a film rögtön a cselekmény közepébe vág: főszereplőink, Quatermain (Richard Chamberlain) és Jesse (Sharon Stone) a dzsungelt járva keresik Jesse apját, Huston professzort (Bernard Archard – A Sakál napja), aki Salamon király bányáinak felkutatása közben tűnt el.

A kíséretnek magyar vonatkozása is van, hisz ez volt Goldsmith első Budapesten rögzített muzsikája. Andy Vajna javaslatára választották ezt a helyszínt annak érdekében, hogy az alacsony költségvetés ellenére is megvalósulhasson az a koncepció, miszerint tisztán zenekarra épülő, energikus kalandzene kerülhessen a képsorok alá – hosszú évekig ez volt a szerző utolsó olyan műve, amelynél nem használt elektronikus hangokat. Előadásáért a Magyar Állami Operaház Zenekara felelt, és mivel tagjai nem ahhoz voltak szokva, hogy metronómra filmzenéket játszanak, hanem a színpadi játékot valós időben kísérve számítottak rutinosnak, nem a megszokott keretek között, hanem kizárólag Goldsmith instrukcióira, vezényletére figyelve rögzítették a zenét. „A zenekar rendben volt. Nyilvánvalóan nem volt meg tagjaiban az a fajta  szikra vagy energia, mint egy londoni formációban, de jól alakultak a dolgok. A Salamon király kincsének jó a score-ja, tisztességesen működik, de Jerry szemében, aki nemrég fejezte be a Rambo 2-t, nagyon egyszerű filmzene volt – nem érezte, mennyire jól sikerült” – nyilatkozta a komponista akkori hangmérnöke, Mike Ross-Trevor.


A „Main Title” nemcsak az Indiana Jonest idéző kalandtémát mutatja be, hanem az akciómotívumba is belekóstol, és ugyan vannak benne szerkezeti hasonlóságok Williams ikonikus nyitányával, ízig-vérig Goldsmith-zenével van dolgunk, amiről elsősorban a vonós- és rezeshasználat árulkodik. A Quatermain merészségét hangsúlyozó ötletek a „No Sale”-ben, a „Have a Cigar”-ban, az „Under the Train”-ben, a „Dancing Shots”-ban, a „Pain”-ben, a „Forced Flight”-ban, a „Pot Luck”-ban, a „The Mines”-ban, a „The Ritual / Low Bridge”-ben és a „Falling Rocks”-ban vannak jelen. E trackek mindent magukban foglalnak, ami miatt érdemes a szerző nyolcvanas évekbeli akciózenéit hallgatni: tele vannak ötletes, bravúros megoldásokkal, ütősök vagy épp rezesek diktálta féktelen tempóval, sokat adva általuk a filmnek annak érdekében, hogy izgalmasabbá tegyék a gyengén kivitelezett, vetített hátterű pillanatokat, a túlzóan giccses küzdelmeket. Quatermain és Jesse autóra, vonatra és repülőre egyaránt felpattan, valószínűtlen üldözésbe keverednek őslakosokkal, német katonákkal és a rabszolgakereskedő Dogatival (John Rhys-Davies), a komponista pedig, mit sem törődve ezek szegényes megvalósításával, fáradhatatlanul követi őket.

Az akció- és kalandtémák mellett a bányák övezte rejtély is önálló motívumot kapott (ez teljes egészében a „The Mummy”-ban hallható, de például a „Main Title” szintén ezzel vezetődik fel és a „Pot Luck”-ban is felcsendül), Bockner ezredest pedig Goldsmith Richard Wagner méltán népszerű A walkür című operája részletének kicsavart, kifigurázott dallamával látta el („No Sale”, „Pain”, „Forced Flight”). E megközelítés oka, hogy a német csapat élén álló tiszt mindenhova magával hurcolja gramofonját, melyből folyton-folyvást Wagner legismertebb zenéje szól. Mindezekből szakít ki bennünket Quatermain és Jesse szerelmi témája, amely a „Good Morning”-ban és az „Upside Down People”-ben mutatkozik meg teljes valójában, de a „Forced Flight” és a „Pot Luck” lezárásaként éppúgy visszaköszön, mint a „No Diamonds”-ban.


A Salamon király kincséhez számos filmzenealbum-változat kapcsolódik – a legaktuálisabb a La-La Land Records által 2025 decemberében megjelentetett kétlemezes gyűjtemény –, így a félórástól a teljes, közel hetvenpercesig különböző verzióban ismerkedhetünk meg a score-ral. Nekem az Intrada által 1991-ben megjelentetett tetszik, és bár azon zenék esetében, melyeket szeretek, gyakran csábulok el a későbbi, bővített változatra (különösen igaz ez Jerry Goldsmith szerzeményeire), sem a Prometheus, sem a Quartet, sem pedig a La-La Land Records kiadványának megjelenésekor nem éreztem azt, hogy az általuk kínált extrák, illetve az összesen alig néhány perccel hosszabb játékidő az Intradáénál nagyobb élményt adna.