2026 első felében három, nagyobb léptékű tematikus vállalást tűztem ki célul: Joe Hisaishi életművének megismerését, valamint a Star Wars és a Star Trek franchise-ok egészét lefedő zenei utazásokat. Utóbbival egybevágott a The Best of Film Score Monthly: 35 Years of Loving Soundtracks kötettel kapcsolatos FSM-kezdeményezés teljesítése, melynek keretén belül a hetvenes évek első felében bemutatott Star Trek-rajzfilmsorozat zenéit tartalmazó The Filmation Music of Ray Ellis korongot is kézhez kaptam. Nem ez a legjobb Star Trek-muzsika, de általa érintett meg igazán a folyam hajnalára irányuló nosztalgia szele, jobban magával ragadott, mint a klasszikus tévésorozaté.


A kilencvenes évek elején, hétvégente a német RTL, Sat1 és Pro7 csatornákat néztük a testvéremmel, ezen keresztül nyílt ki számunkra a világ, ismerkedtünk meg egyebek mellett a Star Trek élőszereplős és animációs sorozataival – a mozifilmekkel később találkoztam. Miután a legelső Star Trek tévésorozatot elkaszálta az NBC, a széria atyja, Gene Roddenberry a rajongók töretlenségét, visszajelzéseit látva úgy döntött, rajzfilmként boncolgatja tovább a USS Enterprise és legénysége kalandjait, amihez a Filmation vezetőségénél talált partnerekre. A karakterek többsége nemcsak visszatért, hanem ugyanazok szinkronizálták, akik eredetileg alakították őket, így Kirk kapitány William Shatner hangján szólalt meg, Mr. Spock Leonard Nimoyén, Dr. McCoy DeForest Kelley-én, Sulu George Takeién, Uhura Nichelle Nicholsén, Scott James Doohanén, Chapel nővér pedig Majel Barrettén. A Star Trek: The Animated Series mindössze huszonkét részből áll, és nálunk sohasem mutatták be, így bár Star Trek: A rajzfilmsorozat címen is fellelhető, a magyar felirat, illetve szinkron rajongói szorgalom nyomán, nonprofit jelleggel született meg, mely törekvés előtt tisztelettel emelem a kalapom.

A Filmation a mennyiséget előbbre tartotta a minőségnél, ezért alkotásai hamar felismerhetővé váltak a nemegyszer végletekig leegyszerűsített vagy épp darabos mozgású animációiról, melyek ugyanakkor jól megírt történetekkel párosultak. A cég alapítói, Norm Prescott és Lou Scheimer úgy gondolták, utóbbi alkotóelem az időnként bevetett látványosabb effektekkel, érdekes hátterekkel elegyítve kellő mértékben lefoglalják a gyerekeket, kompenzáló hatással vannak a gyengébb kivitelezésre, ami üzleti szempontból fontos volt, hisz e lépések olcsóbb gyártási költséghez vezettek. Mai szemmel nézve még inkább lerí az egyszerűsítés mértéke – képtelenség a Disney akkori, sőt korábbi sikereivel azonos mércével mérni –, a párbeszédeket sokszor alkotják állóképek, ahol kizárólag a szereplők szemöldöke és szája mozog, máskor az aktuális képet csupán néhány villogó led vagy a háttérben úszó csillag és a hangok, effektek tarkítják, különösebb mozgás nincs benne. Akárhogyan vélekedtek erről akkoriban, vagy tekintünk rá most, a Star Trek: The Animated Series (a Flash Gordonnal és a He-Man – A világ urával karöltve) maradandó szériává emelkedett, Daytime Emmy-díjban részesült, a franchise egészével pedig a legjobb sci-fi médiasorozat kategória Guinness-rekordere lett.


A mindezt zeneszerzőként jegyző Ray Ellis 1923-ban született Philadelphiában, és a negyvenes- ötvenes évek fordulóján különféle formációk tagjaként fordult meg szaxofonosként bárokban, koncerttermekben, valamint tévéstúdiókban, míg 1955-ben a Columbia Records producere le nem szerződtette hangszerelőként és komponistaként. Ennek következtében olyan előadókkal dolgozhatott együtt, mint Etta James, Judy Garland, Billie Holiday, Liza Minnelli vagy Barbara Streisand. Könnyűzenei vállalásai mellett jazzalbumokat vett fel a Columbia és az RCA Records megbízásából, illetőleg sorozatzenéknél működött közre, igaz, utóbbiakat gyakran felesége leánykori neve, Yvette Blais mögé bújva, vagy olyan álneveken, mint Spencer Raymond, George Blais és Mark Jeffrey. Idevonatkozó munkásságának legismertebbjeit a Filmation stúdió alkotásai tették ki, de hozzá köthető az 1967-es, szintén máig népszerű Pókember-téma hangszerelése és felvétele (néhány epizód kíséretével egyetemben), mely ikonikussága révén a hős számos későbbi kalandjában is visszaköszönt – míg Michael Giacchino a Pókember: Hazatérésnél használta fel, addig például A csodálatos Pókember 2. alkotói telefonos csengőhangként csempészték be. Ellis stílusa hidat képezett a jazz, a pop és a zenekari aláfestések között, amivel könnyedén idomult az akkori hollywoodi trendhez, sőt, erősítette is azt.


A The Filmation Music of Ray Ellis kiadvány első negyvenhárom tétele enged betekintést ezen rajzfilmsorozat kíséretébe (utána a Flash Gordon, a Jason of Star Command, a Shazam és a Gilligan’s Planet inspirálta trackek sorakoznak), ugyanazon trackek, melyek a La-La Land Records Star Trek: 50th Anniversasy Collection – Musical Rarities from Across the Star Trek Universe gyűjteményének második korongján is megtalálhatóak. Miután lepörgött az FSM lemeze, két dologra jöttem rá: szerkezetéből adódóan semmi értelme fürkészni a tétellistát, egyszerűen csak át kell adnom magam a hallottaknak, illetve hogy jelen esetben olyan score-ról beszélhetünk, mely nemcsak a múltba repít vissza, hanem azt is megmutatja, hogy kis költségvetésű alkotásnak is lehet érdekes muzsikája.

Az élőszereplős sorozat ismert karaktereinek megszokott hanggal történő visszatérése, az Enterprise űrhajó és pár jellegzetes ellenfél – mint a klingonok – felbukkanása mellett a főtéma is aláhúzta a Star Trek-érzést, annak ellenére, hogy a „Title Theme”-ben, illetve a „Title Theme (alt. mix)”-ben hallható megoldás mindössze közelít az eredetihez. Az animációs sorozat elhagyta Alexander Courage Star Trek-nyitányát egy új, Blais és Jeff Michael nevével fémjelzett főcímzene javára, amely valójában Ellis és a producerek egyikének, a már említett Prescottnak a duóját takarja. Ennek oka a Courage és Roddenberry közötti, a klasszikussá vált főcímzenével kapcsolatos jogdíjmegosztási vita volt, történt ugyanis, hogy miután egykoron Courage leszállította a nyitányt, Roddenberry dalszöveget írt hozzá, amely – bár sosem használtak fel – jogi szempontból elegendő volt ahhoz, hogy társszerzőként a nyitánykíséretért befolyó összegen immáron osztozni kelljen. Courage soha nem bocsátotta meg ezt a húzást (a harmadik epizódtól kiszállt a projektből, igaz, a záró évadban két felvonás erejéig visszatért), és természetesen nem volt hajlandó hozzájárulni a főcímzene újbóli felhasználásához. Ezért kellett Ellisnek kísértetiesen hasonlót szereznie, s miközben Shatner emlékezetes monológját is felhasználták, a képsorokat az eredetihez hűen animálták, ezzel pedig jogi akadályok nélkül épülhetett újra az egykori, akkorra már klasszikussá vált Trek-felvezetés.


A zenei felvételekre a párizsi Studios Davout falai között került sor, ahol olyan előadók és formációk rögzítették lemezeiket, mint Nina Simone, Ray Charles, Ozzy Osbourne, Herbie Hancock, a Duran Duran vagy a The Cure – az épületet 2017-ben lebontották, már egy iskola van a helyén. Ellis munkája közel negyvenfős zenekar bevonásával kelt életre, ami jó hatással volt a score-ra: bár érezni rajta, hogy egy nem mostanában tető alá hozott, kis költségvetésű produkcióhoz íródott, s mai füllel hallgatva kicsit kopottas megszólalású, mégis színvonalas – megközelítése túlmutat a jellegzetes rajzfilmzenéken, ellentétben a széria vizuális megoldásaival, amin jelentősen szépít a régi idők bája. A rezesszekció időnként remek fanfárokat mutat be („Captain’s Log”, „Approaching Coordinates”), máskor a vonósok és csilingelő ütőhangok gondoskodnak hatásosan a feszültségről („Something Ahead”, „Sensor Data”), miközben Kirkék hősiessége is felszínre kerül („Enterprise Attacked”). S amellett, hogy ezen fő csapásirányok mentén időnként a wah-pedál is hallatja magát („Enterprise Wins the Space Race”), zenei játszadozásban sem szenvedünk hiányt („McCoy’s Summary”, „Just Another Stardate”). E kiragadott darabok azt is érzékeltetik, mennyire komolyan állt feladatához Ellis, akinek jelen művéről a Shaft aláfestése éppúgy eszembe jut, mint a Knight Rider, a San Francisco utcáin vagy a legelső, Pókemberrel és a Fantasztikus Négyessel készült rajzfilmsorozatok kíséretei.

Az imént említetteken felül a suspense-es „Scanning”-et (amely egy Alfred Hitchcock-moziban szintén megállná a helyét) éppúgy kiemelhetném még, mint a sejtelmes „Bigger Meaning”-et vagy az „On the Viewscreen”-t, de igazából nem tudok bővebben, címenként említve kitérni minden jó pontra. Helyette inkább az egész által árasztott hangulatot emelném ki, ami bár megfogott, ama ténnyel meg kellett barátkoznom, hogy tömérdek nyúlfarknyi tétel alkotja – a legrövidebb a „Surprise”, alig hat másodperc. Ha hátradőlve hallgatjuk az albumot, akkor bár észrevehetők a kis szünetek, mégis olyan, mintha egy félórás egyveleg tárulna elénk, és meglátásom szerint ezt csak így lehet élvezni, ám ez ne tántorítson el senkit, mert mérhetetlen tagoltsága ellenére – ami egyértelműen a hozzá kapcsolódó produkció jellegéből fakad – megéri próbát tenni vele.


Melyik a legkevesebb trackre bontott albumom? A Hans Zimmer K2 – Ki itt felmászol... inspirálta munkáját két egyvelegbe tömörítő Varése Sarabande-korong. És melyik a legtöbbre szabdalt? Erre egészen addig voltam képtelen zsigerből válaszolni, amíg kézhez nem kaptam a The Filmation Music of Ray Ellis korongot, melynek nyolcvan perce nyolcvannyolc részre osztódik. A kiadvány legérdekesebb szeleteit a Star Trek: The Animated Series és a Flash Gordon teszik ki, de a lemez egésze korrekt időutazást garantál. A Star Trek-tévésorozatok vonatkozásában az animációs szériához, az Enterprise-hoz, illetőleg a Discovery-hez kapcsolódó Season 1, Chapter 1 alcímmel ellátott kiadványok kerültek hozzám a legközelebb, ám a moziszériánál ennél jóval szélesebb a merítésem…