A Matt és Ross Duffer által megálmodott Stranger Things öt évadához négy betétdalos album jelent meg, míg a Kyle Dixon és Michael Stein által komponált score – a halloweeni speciális összeállítással együtt – hét kiadványra fért fel. Azonban a Netflix még így is adósunk maradt szűk félórányi muzsikával, melyet a közvélekedés – hozzám hasonlóan – eddig Rob Simonsennek tudott be, csakhogy egy másik zeneszerző is lehetőséget kapott, hogy egyes pontokon nagyzenekari megközelítéssel húzza alá a látottakat, így egészítve ki Dixonék elektronikus világát. Dan Romer (A messzi dél vadjai, A hét királyság lovagja) szintén a munkálatok részese volt: ő az ötödik, míg kollégája a negyedik évad muzsikájába folyt bele. E nemcsak fontos, de kifejezetten emlékezetesre sikerült zenei pillanatok kiadatlanul hagyása miatt érzékelhetett magán nyomást a Netflix, és végül egy EP formájában, az utolsó epizód és az évadhoz kapcsolódó soundtrackek megjelenése után egy hónappal teljesítette a rajongók kérését.


Öt trackből álló, tizennyolc percnyi aláfestés kapott helyet az albumon, melyen a két komponista szerzeményei külön csoportosítva találhatók meg. Ezek sorrendje viszont kissé vitatható logikát mutat, ugyanis nemcsak a sorozatbeli kronológiát nem követik, de a hangulat fokozatos felépítésének is híján vagyunk. Az első három kompozíciót Romer írta, mindegyik a sorozat záróepizódjában csendül fel. A dolgok kellős közepébe vágva robban be a lendületes „I’m Not Afraid Anymore”, melyet akkor hallunk, amikor Will utolsó alkalommal, a végső leszámoláskor száll szembe Vecnával. A mű kavargó nagyzenekari kitöréssel indul (itt érdekesség a főcímzene sikoltó vonósokkal megjelenítése), majd egy kis lecsendesülést követően elérkezik az újabb katarzis, végül magányos zongoraszóval idéződik fel Tizi – Simonsen által írt – témája, a jelenetben pedig a lány áldozathozatalát látjuk. A „One Final Spell” a búcsúzások jelenetsorát vezeti fel, amikor Tizi feltételezett sorsát, továbbá a főhősök jövőjét ismerhetjük meg, ebben pedig Dixonék egyik legkiemelkedőbb kompozíciója, a „The First I Love You” dallama csendül fel zongorán. Végül Romer harmadik tételével, a megható „I Believe”-vel veszünk könnyes búcsút a kamaszoktól a pincebeli generációváltást bemutatva. A szimfonikus muzsikában itt a széria emblematikus „Kids” című tételének dallama mutatkozik meg zongorával és az eredeti verziót megidéző szintetizátoros hangzással, a trackben pedig nagyszerűen olvad össze a kétféle megközelítés.


Simonsen két kompozícióval van jelen, melyek közül az „Inverted” a negyedik évad zárójelenetét kíséri, amikor is úgy tűnik, hogy Vecna világa lassan átszivárog Hawkinsba. Először a kultikus főcímzene szólal meg, melybe fokozatosan belekeveredik a szimfonikus zenekar és a kórus, egyre erőteljesebbé válva, a végeredmény pedig a minialbum legszenzációsabb pillanata lesz, egy fantasztikus crossover – mellesleg én ezzel nyitottam vagy zártam volna a soundtracket. A művész második szerzeménye Tizi tapintatosan induló, majd fokozatosan kiteljesedő témája („Eleven’s Theme”), mely a sivatagi jelenetben szól, amikor elbúcsúzik Papától.

Még a Stranger Thingstől távol maradók számára is élvezhető lehet mind az öt track, ennek ellenére kifejezetten rajongóknak szóló kiadványról van szó, akik az egyetlen hibával minden bizonnyal elnézők lehetnek. Mégpedig hogy ezek a kompozíciók nem a korábban megjelent instrumentális zenék között vagy után lettek elhelyezve, és most valahogy csak lógnak a levegőben. Azaz egy elég furcsa albumot kaptunk, mely tartalmának semmilyen íve vagy felvezetése nincs, leginkább csúcspontokat hallunk egymás után. Mivel a szériában sem volt zavaró, hogy a synthwave stílusú score mellé az utolsó két évadban szimfonikus muzsika is érkezett, azok soundtrackjeinek legvégére nyugodtan elhelyezhetők lettek volna.


Ha jelentősen enyhült is, a hiányérzet még így sem szűnhet meg, mert a legfeledhetetlenebb jelenet (amikor Max Vecna elől menekül a negyedik évad negyedik részében) aláfestése és annak továbbgondolása is csak a sorozatban hallható, külön nem. Vagy szerzői jogi bonyodalmak, vagy Kate Bush túl határozott elvei környékén kereshető annak oka, hogy sem az énekesnő „Running Up That Hill”-jének Simonsen által nagyzenekarral bombasztikussá tett verziója, sem az epizód stáblistájához átértelmezett, halk ütemekkel és női kórussal bensőségessé tett instrumentális átdolgozás nem jelenhet meg valószínűleg soha önállóan. Mindazonáltal örvendetes, hogy végül legalább a többi darab jól járt, hiszen így már nemcsak a jelenetek alatt hallhatjuk ezeket a kétségtelenül hatásos motívumokat. A fenti pontszámhoz hozzájárult, hogy az ide kapcsolódó jeleneteket újranézve ismét megállapíthattam, hogy Kyle Dixon és Michael Stein szerzeményei mellé Dan Romer és Rob Simonsen is mennyire magas érzelmi töltetű szimfonikus darabokat komponált, melyek tökéletesen betöltik szerepüket.