A megannyi Daytime Emmy-jelölést, illetve díjat bezsebelő, 2010 őszén műsorra tűzött Transformers Prime: Szörnyvadászok három évadot élt meg, majd egészült ki a Transformers Prime Beast Hunters: Predacons Risingra keresztelt egész estés fejezettel. A gyerekeket megcélzó széria nem a már ismert Transformers-univerzumok valamelyikének folytatása, hanem a klasszikus vonal újragondolása úgy, hogy az alaptörténet figyelembe vétele mellett Michael Bay mozis franchise-ára is kikacsint. Utóbbi olyan elemeiben érhető tetten, mint hogy Űrdongó hangmodulátora itt is sérült, vagy hogy némely robotnak éppúgy Peter Cullan, Frank Welker és Tony Todd kölcsönzi a hangját, mint Bay filmjeinél. E párhuzamok a sorozat producereinek, Roberto Orcinak és Alex Kurtzmannek köszönhetőek, akik az első két mozi forgatókönyvíróiként csöppentek bele az alakváltók világába.


„Sráckorom óta rajongok a Transformerekért” – nyilatkozta Brian Tyler, akihez hasonlóan én is gyerekfejjel találkoztam először a Takara Tomy és a Hasbro együttműködésének eredményeként megszületett karakterekkel: az eredeti, a nyolcvanas évek derekán útjára indult rajzfilmsorozattal néhány évvel később, a német RTL-en ismerkedtem meg. Az elmúlt közel három évtized alatt a húsznál is több rajzfilmsorozatnak, a hét mozinak, továbbá a képregényeknek, könyveknek és videójátékoknak eredményeként a világegyetem megannyi szegletén összecsapó gépek történetei önálló univerzummá nőtték ki magukat. Kalandjaik mindig népszerűek voltak, ám valódi reneszánszukat csak azt követően kezdték élni, hogy Bay kezébe vette a franchise-t, s olyan érzékkel nyúlt hozzá, hogy még a legzordabb felnőttekből is kihozta a gyereket (jól tükrözi ezt az autókon egyik napról a másikra megjelenő Autobot- és Álca-matricák sokasága).

A Transformers-alkotások zenéi kapcsán az eredeti rajzfilmsorozat Ford Kinder és Anne Bryant jegyezte főtémája, illetve a moziváltozat dalai és Vince DiCola score-ja számítottak egyeduralkodónak, mígnem jött Steve Jablonsky, és szempillantás alatt a szőnyeg alá seperte őket: ma már az alakváltók kíséretei kapcsán döntően az ő zenéi élvezik a reflektorfényt. Orci és Kurtzman minden bizonnyal megtehették volna, hogy sorozatuk kíséretét rá vagy más, a Hans Zimmer-féle Remote Control Productions kötelékébe tartozó szerzőre bízzák, ám ők Tylert keresték fel, akivel a Sasszem révén kerültek először kapcsolatba, mára pedig olyan produkciók vannak a hátuk mögött, mint a két Szemfényvesztők-sztori, a Tom Cruise főszereplésével forgatott A múmia vagy a tíz évadot megélt Hawaii Five-O. Tyler felé azt a kívánalmat támasztották, hogy műve teljes egészében térjen el az addig ismert Transformers-rajzfilmek kíséreteitől: „A producerek szerették volna elérni, hogy vállalkozásuk a mozis élményhez közelítsen. Egyetértettem velük abban, hogy a score-nak a filmeknél alkalmazott megközelítéssel kell rendelkeznie. Úgy álltam hozzá, mint az egész estés mozikhoz, ezért a végeredményt dallamos főtémák, zenekari felvétel, illetve dallamépítkezések jellemzik” – mesélte a komponista.


Természetesen a producerek tisztában voltak azzal, hogy elvárásuk teljesíthetőségéhez időre és tőkére egyaránt szükség van, s mivel mindkettőt biztosították, Tylernek nemcsak egy hagyományos összetételű, kellően nagy létszámú zenekar bevonására nyílt lehetősége, hanem egy kisebb kórus finanszírozására is. A szerző szintetizátoros demókon keresztül mutatta meg elképzeléseit Kurtzmanéknek, majd jóváhagyásukat követően véglegesítette azokat, ezt követően pedig eljuttatta a partitúrákat Prágába, ahol a The Slovak Symphony Orchestra játszott belőlük Allan Wilson vezényletével. Tyler nem mindegyik zenei felvételen tudott részt venni, amit egyfajta kihívásként élt meg, hiszen nem a helyszínrő adta az instrukciókat, hanem saját, Los Angeles-i stúdiójából – ám szokásához híven, bizonyos szólók előadását ezúttal is maga oldotta meg. E munkafolyamatba a második szezonnál Matthew Margeson (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, Rocketman) is bekapcsolódott, aki szintén jártas volt Optimusék terén, hisz a Transformers: A bukottak bosszújánál Jablonsky kiegészítő zeneszerzőjeként volt jelen.


Az aláfestés központi témája az Autobotokhoz kapcsolódó heroikus motívum, mely az albumnyitó „Transformers Prime” mellett az „Optimus Prime Returns”-ben, a „We Have Returned”-ben, a „The Cons Are Back”-ben, valamint a „Transformers Prime End Title”-ben figyelhető meg. A főtéma elsőre megfogott, ugyanakkor felépítése, hangulata miatt egyfajta bűnös élvezet, hisz bár remek akciózene, inkább Tyler azon oldalát mutatja, amelyet például a Tini Nindzsa Teknőcök, a Power Rangers vagy épp A vihar magja is, azaz hogy szükség esetén miként tud idomulni az aktuális trendekhez, a Remote Control Productions által képviselt megközelítésekhez. Ennek okán az első hallgatást követően évekig kerültem az albumot, 2020-ban viszont újra felfedeztem, és bár továbbra is rutinmunkának vélem, abban az esztendőben Jerry Goldsmith Életre-halálra inspirálta zenéjének deluxe-kiadványa mellett ez lett a legtöbbet hallgatott korongom.

Anno a „One Shall Rise”, a „Relentless Pursuit” és a „The Space Bridge” tételek fogtak meg leginkább, s a mai napig ezek maradtak az első számú kedvenceim. A Transformers: Prime aláfestése a vezérmotívum mellett több altémát is felvonultat, s bár alapvetően akcióscore, az érzelmeknek éppúgy nincs híján, ahogyan a játékosságnak sem, amit az említett trió is remekül tükröz. Tyler számos karakterhez kapcsolt önálló dallamsort, melyek közül az albumra Optimusé („Optimus Prime Returns”), Dreadwingé („Dreadwing”), Arcee-é („RC on the Move”), Bumblebee-é („Bumblebee”) és Megatroné („Megatron on the Move”) került fel, a helyszínek ihlette megoldások közül pedig az Energoné („Battle in the Energon Mine”), valamint a Cybertroné („Cybertron”). Mindezek mellett pár hosszabb-rövidebb pörgős tételt is papírra vetett, melyek a széria akciójeleneteinek gerincét képezik. A felsoroltak epizódról epizódra szolgálnak kiindulópontként, ötletkosárként a szerző számára, melyek az adott jelenetek függvényében váltakoznak, fonódnak egybe az aktuális epizódmotívumokkal, átkötő szakaszokkal, illetve maradnak el a hozzájuk kapcsolódó karakterek eltűnését követően.


A Transformers Prime-lemez az „In Defense of Humanity”, az „Always Welcome” és a „Next Day After School” által enged betekintést azokba a könnyed megközelítésekbe, melyek pizzicatók, csengettyűk és egyéb, lazaságot sugalló koncepciók révén tükrözik a robotok összecsapásainál jelen lévő, kalandvágyó fiatalokat. És bár ezek éppúgy aranyosak, mint Jablonsky mozis kíséreteinek hasonló megoldásai, ahogy a nagyjátékfilmek esetében, úgy itt sem válnak hangsúlyossá, mindössze röpke kikapcsolódások az akciótrackek forgatagában. S ha már ilyen jellegű párhuzamot vontam, jogosan merülhet fel a kérdés az olvasóban, hogy Brian Tyler Transformers Prime: Szörnyvadászokhoz írt zenéjét jobbnak tartom-e Steve Jablonsky megközelítésénél, vagy inkább utóbbi dallamait preferálom? Véleményem szerint mindketten hasonló szerkezeten alapuló, fülbemászó score-t szállítottak a témában, így nincs okuk a szégyenkezésre. A Transformers-franchise eddig megjelent albumai közül viszont én mindössze a 2007-es első Bay-mozi, valamint a Prime korongjainál éreztem késztetést arra, hogy gyűjteményemben tudjam őket.