Chris Carter célja az X-akták – Szállj harcba a jövő ellen mozival az volt, hogy Mulder (David Duchovny) és Scully (Gilliam Anderson) ügynök párosa a vásznon folytassa összeesküvésektől, különleges bűnesetektől, illetve paranormális tevékenységektől hemzsegő nyomozásait, ám a televíziós berken belül ragadt, az újabb nagy léptékű történet pedig tíz évet váratott magára. Carter eredetileg az utolsó évadot követően szerette volna leforgatni (végérvényesen lezárva vele az idegenek inváziójával kapcsolatos szálakat), ám különféle okok miatt erre lényegesen később került sor – talán túl későn is, hisz a széria hat évvel korábban lezárult.


„202 epizód készült az X-aktákból. Azt hiszem, itt volt az ideje annak, hogy befejezzük, ugyanakkor úgy gondoltam, a rajongótáborunk nem veszett el. Részben ők voltak az okai annak, hogy új filmet akartam készíteni. David és Gillian is szeretett volna részt venni egy újabb moziban, így amikor néhány évnyi várakozást követően a Fox azt mondta nekem, hogy most vagy soha, a most szót találtam szimpatikusabbnak” – emlékezett vissza Carter, aki nyolc esztendővel ezután még két évadot csikart ki a karakterekből, ám ahogyan a Hinni akarok, úgy az a páros sem sikerült kiemelkedőre. Ennek okát abban látom, hogy eljárt a produkció felett az idő: korszakának meghatározója volt, világszerte nézők millióit vonzotta a képernyők elé, az ezredfordulót követően azonban más műfajok emelkedtek ki, amivel párhuzamosan az egykori X-közönség idősödött, igényei megváltoztak. Ez persze első olvasatra nyersnek tűnik, de magam is ezt tapasztaltam: habár a Hinni akarokra kétszer is jegyet váltottam, és alapvetően tetszett, a tizedik és tizenegyedik évaddal egyetemben varázsa már nem volt, s bár tét nélküli nosztalgiázáshoz még remekek, ám ilyenekre egyre kisebb az igény, ami fogadtatásukban is megmutatkozott – egy Vészhelyzet vagy Lost – Eltűntek újrázást sem lehetne ma már sikerre vinni. Bár én e mozit és zenéjét kedvelem, ezzel együtt helyén kezelem, sőt, ha hű szeretnék lenni a címhez, akkor úgy fogalmaznék, hogy hinni akarok abban, hogy ez egy jó X-aktás sztori, de sajnos ez csak egy történet a sok közül az X-akták szereplőire alapozva.

Carter, a kultsorozat producere és ötletgazdája a Hinni akarok apropóján a forgatókönyvírói és a rendezői szerepet is bevállalta, sőt, egy cameo erejéig fel is tűnik benne. A forgatás szigorú biztonsági intézkedések közepette zajlott: ezúttal már nemcsak álcímet (Done One) viselt az alkotás, hanem kizárólag az adott forgatási napra érvényes oldalakat osztották ki a stábtagoknak, amit aztán a nap végén összegyűjtöttek és ledaráltak, a komponistával, Mark Snow-val pedig titoktartási nyilatkozatot írattak alá a forgatókönyv átadásakor. Ennek oka az volt, hogy nem a megszokott irányt követő történetet vetettek papírra, hanem olyat, ami – a fanokat megcélzó utalások ellenére – önmagában is megállja a helyét, és nem túl elvont, konspiratív, amivel azt tervezték elérni, hogy a sorozatot nem vagy csak hírből ismerőket is bevonzzák majd. „Tizenhat éve volt a pilot epizód premierje. Azóta már felnőtt az akkori fiatalság, akiknek a szülei nem engedték nézni a szériát, viszont hallani hallottak róla. Ezért úgy gondoltuk, hogy a karakterek megtartásával egy önálló történetet mutatunk be, ami persze bizonyos elemeiben kapcsolódik a sorozathoz” – magyarázta Carter, majd hozzátette: „Ez alapvetően egy szerelmi történet spirituális és vallási szálakkal”. A Szállj harcba a jövő ellen folytatása tehát egy racionálisabb, könnyebben befogadható kaland lett, de pont ez okozta a vesztét, mert ezáltal egy szokványos krimi készült el, hiányzik belőle az a formula, ami egykoron közkedveltté tette az X-aktákat.


Carter 2003-ban azzal hívta fel Snow-t, hogy „Légy készen! Csinálunk még egyet…" Alkotótársához hasonlóan utóbbi is mást kívánt mutatni, ami a zenébe bújtatott effektek, a kakofónia részleges elhagyásában figyelhető meg, a sorozatnál megszokott atmoszférát helyenként érzelmes, drámai tételekkel váltotta fel. További szembetűnő változás, hogy mindössze öt alkalommal használta a főtémát: a mozi legelején a „Moonrise"-ba vezetve (kár, hogy a Decca albumáról a kezdés ezen formája lemaradt), a „No Cures / Looking for Fox”-ban, a „The Trip to DC”-ben, a „March and Dig / Girl in the Box”-ban és a „Home Again”-ben. Ezek közül a „The Trip to DC” első fele vált számomra a legemlékezetesebbé, különösen jól illeszkedik a hozzá tartozó jelenetsorhoz, ahol számos apró kikacsintás figyelhető meg a Mulder egykori irodájában kifüggesztett UFO-posztertől kezdve (amelynek felirata jelen alkotás címével azonos) a húga fotóján át az álmennyezetbe dobált ceruzákig. Az említett trackek közös pontja, hogy Snow nem teljes egészében alkalmazta bennük a vezérmotívumot, hanem mindössze néhány hangjegy erejéig, nemegyszer más szólamok közé rejtve, hogy – a mozival egyetemben – ő is árnyaltan kapcsolódjon a múltbéli eseményekhez. „Ez a téma olyan egyszerű, hogy könnyen alkalmazható belőle két, három vagy négy hangjegy is utalásként. Egy csipetnyi is elég belőle ahhoz, hogy felismerhető legyen" – kommentálta.


Ám a rutinos X-akták-rajongók a jellegzetes dallamsoron túl is találnak a régi időket idéző elemeket. A „The Trip to DC" második felében az előző mozi „Crossroads”-a köszön vissza, a klasszikus széria aláfestéseiből pedig a „What If You're Wrong / Sister”, az „A Higher Conscious”, a „Seizure / Attempted Escape”, a „Foot Chase”, a „Mountain Montage / The Plow”, a „Photo Evidence”, a „The Preparation”, a „Tranquilized” és a „The Axe Post” rejt szemelvényeket. Egyúttal ezek azok a trackek, melyeknél effektek, neszek és különféle elektronikus elemek biztosítják azt, hogy a kíséret kicsit elvontabb, nehezebben befogadhatóbb legyen, vagyis hasonlítson arra, amire a film- és az albumcím láttán egy filmzenerajongó asszociál. „Nem volt minden hangjegy leírva, s ilyen esetekben verbális utasításokat adtam a zenészeknek – bumm, csattanás, csináld ezt, csináld azt – mely megoldások, úgy gondolom, elég nyilvánvalóan kitűnnek, ha odafigyelünk a score-ra” – mesélte ezzel kapcsolatban Snow. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a zenekari előadás, az improvizáció és a szintetizátoros elemek összhangja nem jöhetett volna létre a precíz Alan Meyerson nélkül, aki hangmérnökként és felvételvezetőként Hans Zimmer oldalán éppúgy gyakorta felbukkan, mint Harry Gregson Williams és James Newton Howard mellett, de együttműködött már Patrick Doyle-lal, John Powell-lel, John Debney-vel, a Daft Punkkal és Pharrell Williamsszel is.

És bár ezek szolgáltatják az igazi X-akták-jelleget, a Hinni akarok aláfestését nem emiatt szokás emlegetni, sorolni a jobb Snow-munkák közé, hanem az érzelmesebb részek okán. Ezt az oldalt részint a Mulder és Scully közötti kémia inspirálta („Good Luck”, „Home Again”), másfelől az a vonal, miszerint az egykori ügynöknő a Fájdalmas Miasszonyunk Kórház orvosaként dolgozik, és a hirtelen jött FBI-felkéréssel párhuzamosan egy gyerek életéért is küzd. Utóbbi megközelítés a „No Cures / Looking for Fox”-ban mutatkozik meg először, majd az „Ybara the Strange / Waterboard”-ban tér vissza, hogy aztán a „The Surgery”-ben szomorkás csellószólóval és már-már túlvilági, mégis reménykeltő vokállal felvértezve csúcsosodjon ki. A „The Surgery”, illetve a „Home Again” kétségkívül az album legjobb, legértékesebb tételei, ráadásul miközben jelen írásom formálódott, érkezett Snow halálhíre, így a szememben ezek egyfajta emlékezés-zene jelleget is öltöttek.


A korábbi gyakorlattal ellentétben az X-akták: Hinni akarokhoz nem kapcsolódik betétdalos album, így a Decca-korong végén kapott helyet a filmben is elhangzó két UNCLE-szám („X-Files”, „Broken”), valamint a rapper Xzibit „Dying 2 Live”-ja, melyeket a magam részéről el is hagyhattak volna – mindössze egyszer hallgattam meg őket, a „Home Again”-t követően mindig megállítom a lejátszást. Ahogyan arra ismertetőm elején kitértem, racionálisan állok ehhez a vállalkozáshoz, azaz tetszik a film, de nem igazán olyan, amilyet egy X-aktáktól elvárnék, s ugyanez érvényes Mark Snow muzsikájára is. Jók az új ötletek és az, ahogy a komponista idomult Chris Carter útválasztásához, sőt, legalább annyiszor hallgatom ezt a korongot, mint a The Truth and the Light: Music from the X-Filest és a Szállj harcba a jövő ellen soundtrackjét, mégis azt érzem, valami hiányzik belőle, a másik két kiadványnál kevesebbet ad.